Istenek között: A háború

2 990 Ft

Műfaj / Kategória:

Rövid leírás

A gonosznak megadatott a második esély! Célja, hogy igába hajtson minden élőt, és ezzel egyidőben halhatatlanná váljon. A különleges kristály, melynek birtokába jutott, régóta szunnyadó hatalomvágyát és bosszúszomját most kiélhetővé teszi. Hipnotizált seregei pusztítani kezdik a civilizációt, elvéve a legnagyobb kincset: az energiát.

Mindössze öt utazó próbálja megállítani a gonoszt: az apró déli, aki eltűnt gyermekét keresi, egy gyönyörű, magas északi, aki új életet kapott, az apa és a kisfia, akik a kitaszítottakhoz tartoznak, és egy letűnt kor utolsó élő példánya: az elfeledett szeráf. Fegyvereik mindössze egy öreg sétabot, egy amulett és egy újrahasznosított robot. Ha ők elbuknak, nincs több esély a hatalomra törő megfékezésére!

Apró, halk, suhanó léptek söpörtek végig a csendes, szűk, macskaköves utcákon. S egyszer csak csend lett. Egy öreg ház állt az út szélén. Gigászi kapuja nesztelenül csukódott be az apró fürge lény mögött. A lény leszaladt a pince útvesztőjébe. Tudta az utat. Egy homályos teremben egy hatalmas freskó, kőkeretben, mintha csak a falra lenne akasztva. A képkeret a földhöz ért. A freskón egy sziklahasadék látható, aminek a tetején bevilágít a nap. A fény kiszűrődött a képből. A tájat homályos fátyol borítja. Szélein ez a fátyol, mint a füst kavarog. És valóban! A kép él az apró lény előtt. Nyirkos a helyiség. Halk vízcsobogás hallatszik, illata friss vízé lehet. A freskó előtt tócsa, melyet maga a freskó táplál. A víz teljes terjedelmében az ódon kőkeretből folyik. Hogy honnan jön a víz, és hol távozik, a jövevényt nem izgatja. A kép mellől, a homályból egy hatalmas varangyszerű lény lépett ki.
–  Megtaláltad? – kérdezte az apró, törékeny, szürke ruhájú teremtményt.
–  Meg – válaszolta szelíden, határozott hangon.
–  Akkor szólok a többieknek – de ez a hang már a freskóból jött. Ebben a pillanatban a képben megmozdult valami, és mintha sebesen távolodott volna a semmibe.
–  Jó! Bár én nem hittem volna, hogy valaha is sikerül. Oly sok éve már! Menj és hívd ide a kapuhoz – utasított a varangyszerű lény.
–  És ha nem sikerül? – kérdezte az apró teremtmény.
–  Akkor mindkét világ a sötétbe vész. Megadatott a szörnyetegnek a második esély, és élni fog vele! – s ezzel a monstrum újra a homályba tűnt. A kis lény bámulta a képet egy ideig, megfordult, majd futásnak eredt.
Nem is olyan messze, a folyó túlpartján, a folyó kanyarulat végén négyemeletes házak állnak, és köztük három tízemeletes. Az utca lámpái kevés árnyékkal teli, barátságos, csendes környéket mutat. Az égen itt-ott csillagok derengenek, az idő kellemes. Az apró lény elért az egyik négyemeletes kapujába. Megérintette a kaput, és ezek a szavak hagyták el ajkait:
–  In aperto! – A zárt kapu ekkor lassan tágra nyílt, s ő belépett.
Elindult fel, egészen a legfelső szintre. Léptei olyan halkak voltak, mintha ő ott se lenne. A lépcső tetején megállt, habozott, majd újra megérintette az ajtót, és ezek a halk szavak hagyták el ajkait ismét:
–  In aperto!
De ezúttal nem történt semmi.
–  Ez már biztos. Ő az – mondta magában.
–  Mitévő legyek? – és ebben a pillanatban a lábával odébb lökött egy apró kavicsot a földön. A kavics a csendet megtörve pattogott le a lépcsőn.
Az ajtó mögött motoszkálás kerekedett, és kinyílt az ajtón található kémlelőnyílás. Egy szem tekintett körbe, és észrevette a teremtményt. Ezután becsukódott a kémlelőnyílás, és hatalmasat csattant a zár. Az ajtó megnyílt. Bentről fény szűrődött ki. Az ajtóban egy nagydarab, szemüveges, nagy hasú férfi állt. Az apró lény közelebb lépett, és eközben a nagy ember is lehajolt hozzá.
–  Mó, te vagy az? – kérdezte a férfi.
–  Én! – válaszolta remegő hangon – Csend lett egy pár másodpercig.
–  Ez hihetetlen! – mondta a nagy ember, és széttárta kezeit.
Az apró lény azonnal a karjaiba ugrott, és a férfi felemelte.
–  Könnyebb vagy, mint ahogy emlékeztem!
–  Te pedig megnőttél! – válaszolta megkönnyebbülten az apró lény.
–  Gyere! Kerülj beljebb, de kérlek halkan, mert alszik a családom – és azzal a férfi félreállt az ajtóból, hogy utat engedjen. A kis lény elindult a fény felé. A lakás nem túl nagy, kis konyha, nagyszoba, fürdő, kisszoba, közlekedő. A közlekedő egyenesen a kisszobába vezetett. A szoba úgy volt berendezve, mint egy nappali. Leültek és elkezdtek azonnal beszélgetni.
–  Nem hittem, hogy valaha is viszontlátlak – mondta a férfi.
–  Én sem, Jani! Nagyon hiányoztál – válaszolta barátságos mosollyal a kis teremtmény. Majd fellélegzett, mintha egy kő esett volna le a szívéről.
–  Mesélj! Miért jöttél, barátom? Mi hír nálatok? – kérdezte a férfi, és közben közelebb hajolt Móhoz.
–  Ja, igen. Azért jöttem, mert baj van, méghozzá nem is kicsi! Nagy, hatalmas!
–  Mi az a nagy baj? Ne csigázz, mondd már!
–  Szóval az van, hogy Diabolisz él. És a világunk egy része már az uralma alatt áll. Sokan vesztek oda miatta eddig. A markában van a gondolatküldő is. A tanács még mindig a „ha nem veszünk róla tudomást, akkor nincs” politikát vallja – mesélte Mó izgatottan, és kissé zavartan, hisz rég nem látott baráttal beszélhetett.
–  Az lehetetlen! Hisz Ő a mélybe veszett! Legyőztük, meghalt! – hördült fel Jani, majd elkezdte rágni a körmét. Ideges volt.
–  Valóban, de valahogy túlélte. Téged viszont még most is véd az erő, hisz az ajtót nem tudtam nyitásra bírni – Mó ezt peckesen és igazán őszinte hangon mondta.
–  Nem hiszem, hogy képes lennék újra sikerrel járni, hisz legutóbb is majdnem az életembe, vagyis az életünkbe került. A fiad. Akkor. – Jani elmeredt a semmibe. Majd kisvártatva folytatta:
– A heg még most is ott van a nyakamon és a karomon is – és ekkor Jani arcára félelem ült ki.
–  Tudom, és nem is kérnélek, ha lenne más, akit kérhetnék, de nincs. Csak te. Ami a fiamat illeti, az már megtörtént, visszafordítani nem lehet! – csapott a szék karfájára Mó és szeme könnybe lábadt. Megreccsent a másik szobában az emeletes ágy. Egy pillanat múlva a közlekedőben megjelent egy fiúgyermek. Rémülten és kíváncsian méregette a vendéget. Mó ugyancsak kíváncsian figyelte csendben a fiút. S oly mozdulatlanná vált, mintha szobor lenne.