Az öcsém költő. Sok verset írt már, jókat, unalmasakat, gyönyörűeket, a legszebbeket. Miközben gépeltem a papírra írott verseit, és szép lassan mindegyiket elolvastam, egyre jobban irigykedni kezdem. Irigy voltam a reményére: ahogyan minden szavából sugárzik a hit, hogy hisz magában, az életben, a szerelemben, Istenben; mindenben, amit el lehet hinni.
Számára minden egyértelmű; szabadon ír, nem bonyolult cuccokat*, csak elmesél valamit, amit érez és gondol. Bele lehet szeretni a szavaiba – szükség van erre a kötetre, hogy mások szívében újra éljen mindaz, amit Matyi, egy múlandó valami, az örökkévalóságnak alkotott.
* az eredetiben a “cuccokat” helyett a “szarságokat” kifejezés szerepelt, de nem tudtuk eldönteni, hogy mennyire vulgáris egy fülszöveg eleganciájához mérve.
Fogadd el Káoszban is kell a csend És a csend békét teremt Gondolj valakire és érezd a baját és ébredj
Más segítségére kelj Élj és halj, s ha kell Halj meg úgy, hogy éreztél S láttad, amit elvesztettél
Elvesztetted az érzést Elhagytad az úton a békét Nem találod, ami van És keresed, ami nincs
Az emberiség átka Egymás el nem fogadása Szeress úgy, hogy nem érdekel Ki milyen bűnt követett el
Ellened, s mit mondott Lelkedről oldd le a láncot Ami elválaszt a szeretettől És Istentől.
