A Naprendszer peremén (enyhe túlzással)
Jack Foulton kapitány könnyedén emelte fel súlytalan karját, és lomhán odébb lökött egy fodrozódó vízcseppet, mely már vészesen megközelítette a szemgolyóját. Lassan arrébb evickélt, és megragadta a tengelye körül forgó szappanos tasakocskát. Lecsavarta a kupakját, majd egy unott kilélegzés kíséretében a levegőbe nyomta a tartalmát. Egy ideig nézte, ahogy a légtérbe kieresztett víz és különféle tisztítószerek keveréke ijedten próbál meg valami gömbszerű formát magára ölteni, majd két kézzel terelgetve a nedvet szétkente azt az arcán.
Jack Foulton kapitány számára ez volt a nap csúcspontja. Az arcmosás. Már odahaza, a Földön is egyik kedvenc tevékenységei közé tartozott. Igazából nem tudta volna megmondani, hogy miért okoz neki ekkora örömöt pont az arcának a tisztítása, de ettől függetlenül ilyenkor mindig úgy érezte, hogy valami helyeset cselekedett. Az itteni arcmosás viszont nem az igazi. Itt, kinn a Naprendszer peremén ez a fenséges tett kimerült annyiban, hogy vízszerű nyákot nyomott ki egy aprócska tasakocskából, melynek megpróbálta legnagyobb részét az arcára juttatni. Most is, mint már megannyiszor, bánkódva nézte az arcáról visszapattanó néhány kis szökevény cseppecskét, melyek táncot járva örömködtek hirtelen nyert szabadságuknak.
Persze ő tudta, hogy itt semmi sem vész kárba, így ezek az apró cseppecskék sem. A mosdókabin fala ugyanis úgy lett kialakítva, hogy megkösse a felszínéhez érő vízből és különféle tisztítószerekből álló folyadékot, majd magába szívva azt, a mögötte lévő vékonyka kis csöveken keresztül a tisztálkodószeres tartályba jutva újbóli betasakolásra kerüljön. Aztán Jack Foulton kapitány fejébe bevillant a tudat, hogy a vizeletük is hasonló, kicsit komplikáltabb újrahasznosításon megy keresztül naponta többször, így valami rejtélyes oknál fogva elmúlt a szomja.
Kinyújtotta a karját, és ellökte magát a legközelebbi faltól. A teste ellenvetés nélkül sodródni kezdett a kabinban, egészen a zsilipajtóig, ahol a másik karját használva lefékezte magát. Eltekerte a zsilipajtó nyitókarját, és felemelte azt. Miután átsiklott a másik kabinba, megfordult, és becsukta maga után a zsilip ajtaját. Ez volt Jack Foulton kapitány második kedvenc cselekvése idefent. Nyitogatni és csukogatni a zsilipajtókat. Erre az élvezetre persze, szemben az arcmosással, csak azután talált rá, hogy felküldték ide három hónapja.
Valójában persze nem három hónapja hagyta hátra a Földet, hanem inkább fél éve, de az ide vezető utat hála Istennek hibernációban töltötte. Az ember azt gondolná, hogy a hibernálás valami csúcstechnológiás folyamat, amikor is belépsz egy tartályba és pár másodperc alatt megdermesztenek, hogy aztán akár örökké is tartósítva maradj. Hát nem. Lehet, hogy valamikor a jövőben ez így fog kinézni, manapság viszont a hibernáció azt jelentette, hogy belefekszel egy tartályba és telelyuggatnak katéterekkel, hogy hónapokon keresztül folytonos hormon- és tápanyagkezeléssel mélyaltatásban tartsanak, és a lehető legkevesebb funkciót lássa el a tested, hogy a lehető legkevésbé öregedj meg, amíg átszeled az űrt.
Volt pár évvel korábban egy pasas, akinek azért kellett visszafordulnia, mert valamit elbénáztak a hibernációs ágyával, és két hét után magához tért a nagy semmi kellős közepén. Szerencsétlen pára teljesen pánikba esett, alig bírta ki a visszautat. A Nemzetköri Űrprojektnek (a NŰ-nek) röpke pár százmilliójába került ez a fölöslegesnek bizonyult kis kirándulás. Viszont így kénytelenek voltak kitűzni egy pótindulást pótlegénységgel, és így Jack Foulton kapitány a tervezettnél öt évvel korábban jöhetett fel ide. Ami azt jelenti, hogy öt évvel korábban is fog hazamenni, ami azt jelenti, hogy még ott lehet a fia első napján az iskolában.
Jack berögzült mozdulatokkal átúszott a különböző kabinokon, mire végre megérkezett a hídra. Igazából ők itt fent voltak az egyetlenek, akik így hívták ezt a helyiséget. Irányítási és Állapotfelügyeleti Központ volt a tisztességes megnevezése, de a kettővel ezelőtti turnusban a kapitány rendíthetetlen híve volt valami ősrégi sci-fi sorozatnak, aminek azóta már több tucat újrafeldolgozása született, így hamar átkeresztelte ezt a kabint „A Híd”-nak. Ha minden igaz, egyébként is ez lett volna a neve, csak valaki lenn a Földön úgy vélte, hogy ez túl komolytalannak hatna a közvélemény szemében, ezért rukkoltak elő egy valamivel szakszerűbbnek hangzó elnevezéssel.
Jack becsatolta magát a kapitánynak kijáró székbe, és végre nem kellett folyton azt figyelnie, hogy épp merre sodródik a teste. Egyébként nem volt olyan rossz ez a súlytalanság, mint amennyire tartott tőle. A vártnál hamarabb hozzászokott, és egész könnyen el lehet navigálni a kabinok között. És szerencsére a kabinokból sincs túl sokféle. Vannak hálókabinjaik, kutató- és megfigyelőkabinjaik, üvegházkabinjaik, még egy panorámakabin is van valahol, bár azt Jack még sosem találta meg. A legelső űrállomásokhoz képest persze ez már a megtestesült luxus. Maga az állomás elvileg több mint tízszer akkora, mint bármelyik eddigi (bár ezt Jack jócskán túlzó propagandaszövegnek találta), a kabinok sokkalta tágasabbak (ez mondjuk igaz volt, és részben ennek köszönhetik azt az újítást, hogy most már akár három ember is tud egyszerre nagy dolgot intézni súlytalanságban, miközben egymással szembe vannak fordítva), és persze a legnagyobb teljesítménye, ami viszont tagadhatatlanul és teljes mértékben igaz volt rá, hogy a Naprendszer legtávolabbi űrállomása.