A vakondokok délre mennek

2 000 Ft

Műfaj / Kategória:

Rövid leírás

Születésünktől mennyi jó hámlik le rólunk, és cserébe mennyi rossz rakódik ránk, míg elérjük az irigylésre cseppet sem méltó felnőttkort. Hová tűnik el a babakor illata? A titok, a csoda, a remény és a tisztaság illata…

Apró emberi sorsokon keresztül eredhetünk nyomába magunk is e rejtélynek, gyengeségeink, esendőségünk, kiszolgáltatottságunk okozta torzulásainknak, azaz magának, a világot rosszul formáló, és vele pusztulni sem rest embernek. E rövid kis történetek egyike sem valós, ám mindegyike valóságosnak hat, hiszen a pacifista vietnámi katona ugyanúgy egy közülünk, mint a plázába zárt eladólány. De a borító alatt sorjáznak még hiteles (vagy hiteltelen) történelmi alakok, egy focikapus, bokszbíró, gyerekektől viszolygó pap, szerelmes indián főnök, rossz úttörô, ingadozó toronydaru kezelő, egy csodaszarvas, temetôt járó szellem és egy notórius hazudozó is. Húsz rövid történet magunkról, más-más idősíkban, de valamiképp mégiscsak ugyanazokkal a csapdákkal.

Három gyerekverses kötet után legfôbb ideje, hogy a lurkók szülei is kapjanak valamit. Ha nem is útravalót, de szándékunk szerint mindenképpen valami fontosat.

LÁNY A PULT MÖGÖTT

A pláza tízkor nyitott, illetve majdnem mindegyik üzlete tízkor. Nórinak kilencre kellett mennie, ötször egy héten. Néha hatszor is. Mindegy volt, nem érdekelte, ha be kellett ugrania, nem fújta föl túlságosan. Ha pihenős volt, úgyis csak aludt kora délutánig. Elfolytak a napok, a hetek. A kis női divatáru-kereskedést egyedül nyitotta ki, de mindig a főnökasszonnyal zárt. Este kilenc után. Nem volt túl divatos üzlet, a nyitáskor kicsit jobban ment, mára inkább csak néhány bámészkodó jött be, vásárló szinte alig. Előfordult, hogy napokig semmit se adott el.
Nórit húszévesen vették fel, most huszonhárom lesz. Előtte felszolgálóként dolgozott egy apró belvárosi kávézóban. Nagyon szerette azt a pezsgést, a vendégek is kedvelték őt. Helyes volt és kedves, még a kevés tahóval is. A kávézó aztán megszűnt, kulcsmásoló üzlet nyílt a helyén. Akkor került a plázába, egy ismerős ismerőse hozta össze a főnökasszonnyal. Nem nagyon válogathatott a munkákban, de ide szívesen jött. Úgy gondolta, érdekes lesz, de unalmas lett, már a kezdetektől. Kávé tejjel, barna cukorral, mézzel, tejszínnel, fahéjjal… Ez egyszerű, de a ruha teljesen más. Nagyobb a vásárló elvárása, nyűge, kívánságlistája, és a ruhadarabbal szembeni igényei sokszor bőven túlhaladják szerény vagy nem is létező testtudatát. A lány eleinte próbált segíteni, okos tanácsokkal, sok megértéssel, türelemmel fordult a nyafka diáklányok, az agyonemancipált, öntudatos irodások és megingathatatlan ízlésű anyukák felé, de hamar feladta. Készségessége sosem térült meg. Talán a stílusában lehetett valami, ami miatt a vásárlókra kioktatólag hatottak szavai, vagy egyszerűen csak sokkal dekoratívabb jelenségnek tűnt, mint az üzletbe betérők legtöbbje. Ki tudja, mi irritál egy nőt a másik nőben? Akármi. Bármi. És van úgy is, hogy minden. A semmiből merítve.
Így hát lassan feladta a kereskedői szemléletű közeledést. Készséges volt, ha hozzá fordultak, de magától egyre kevésbé segédkezett a tétova vásárlóknak. – Vedd csak meg, te nyomorult! Egy könnyű vacsora után szétszakad rajtad. Ebben is akkora vagy, mint a hegyomlás. Minek egy számmal nagyobb? – ilyesmikre gondolt elkeseredésében. Lassan és visszafordíthatatlanul belefásult az egészbe. Leforgácsolódott róla a kedvesség, le a kisugárzás és minden, amivel szinte azonnal meggyőzte eddigi munkaadóit. Előfordult, hogy meg sem hallotta, ha szólt hozzá egy vevő. A levegőtlen plázában egyébként is duruzsolt egy alapzaj, ami néha közelről, máskor távolabbról hallatszott. Hogy ebbe az üzlet hangjai is belevegyültek, egyáltalában nem volt figyelemfelkeltő. – Elnézést! Hahó! Ne haragudj, volna ebből egy számmal nagyobb? – Hogy? Bocsánat. Elnézést. Azonnal megnézem. Ez már csak amolyan reflex, gépies reakció volt. Nóri bement a lefüggönyözött raktárba, ott fújt egyet, és már ment is vissza az eladótérbe: – Sajnos ebből a típusból már nincs nagyobb méretünk. Talán a jövő héten… Valahogy így.
Az egyik szürke délután aztán beütött a mennykő. (Jaj, nem a plázába, mert az masszív, mindennek ellenálló építmény.) Fontos leszögeznünk, hogy se előzménye, se előszele nem lehetett. Azaz talán mégis…
Tehát délután történt. Épp egy ötvenes hölgy tévedt be az üres üzletbe. Nem tűnt különösebben irritálóbbnak, mint bármelyik másik, akiket Nóri mostanság a fenébe kívánt, egyszerűen csak jelen volt. Elkezdett darálni valamiről, hogy hány boltot végigjárt már eddig, és hogy az ő méretére alig kapni bármit is, és hogy ha van is, az se olyan, na, és hogy az árakról jobb nem is… A lány persze ebből egy árva szóra se figyelt oda, a csicsergő nő válla fölött a szemközti kirakat dekorálóit figyelte. Az egyik alatt összecsukódott a kettőslétra, de óriási szerencséjére a társa még időben el tudta kapni. Talán ez is egy jel volt. Ki tudja.
Aztán a hölgy miatt a raktárba kellett mennie: kisebb méretet is szeretett volna, meg nagyobbat is. Valaha talán értetlenül fogadta volna ezt a kérést, de mára már semmi ilyesmin nem akadt fönn.