Bestriák

1 890 Ft

Műfaj / Kategória:

Rövid leírás

Először arra gondoltam, a könyv borítójára kiírom: „kizárólag nőknek”. Gyorsan letettem róla. Sokkal tanulságosabb, ha férfiak is elolvassák, mert míg ők önfeledten röhögnek az általuk beazonosított nőtípusokon, addig a hölgyek – akiket ezúton, innen is szívből és őszintén üdvözlök – lelki fogékonyságuk, mélyérzésük okán sokkal többet értenek meg ebből a pusztán kísérletinek szánt, elemző kötetből. Vegyük továbbá figyelembe azt a tényt, hogy a csúnya férfiakból leginkább testépítők lesznek, ám a hasonló kondíciókkal bíró nők ennél jóval többre hivatottak az életben. Most persze megkérdezhetnék, férfiként tulajdonképpen kinek a pártján állok. Természetesen mindenkor a nőkén.

Hécz Attila előző, A vakondokok délre mennek című novelláskötete után most kizárólag nőkről ír a maga több szempontból tökéletlen, olykor tán a felszínt karistoló, máskor viszont konkrétan vaksötétben tapogatódzó, némelykor pedig kimondottan mulatságos módján.

A szerző ötödik kötetében nem kíván egyebet, mint bizonyítani egy kulcsfontosságú témában való tökéletes járatlanságát. Teszi pedig mindezt valami áldott tudatlanságban, könnyedén hátra dőlve, vállain az esélytelenség habkönnyű terhével, ám mégis jó szórakozást kínálva.

A gyöngyhalász

A nap már magasan járt, amikor a lány kievezett a nyílt tengerre. Mindig ilyenkor ment ki, mert a napsugarak ilyenkor szúrták át legmeredekebben a végtelen víztükröt, megkönnyítve így a gyöngyhalászok amúgy lélegzetelállító és igen nehéz munkáját. Santiana, mert ő volt a lány, letette az evezőket, és a határtalan horizontot kémlelve körbenézett. Néhány éhes, sivító albatroszon kívül semmi különöset nem láthatott, hacsak az egyetlen kis pamacsfelhőt nem a szikrázóan tiszta ég kellős közepén. A csónak oldalának verődő apró, fodrozódó hullámok játékát hallgatva eltűnődött.
Nem volt mindig gyöngyhalász. Nem is olyan régen még cápauszonyokat szállított egy partmenti, nem túl elegáns, de nagyon felkapott étteremnek, amelynek az abból készült leves volt a legvonzóbb specialitása. Santianának hatalmas tüdeje volt, így a merülés, illetve a víz alatti öt-hat perces tartózkodás cseppet sem okozott neki gondot. Ami a lány egyéb, külső tulajdonságait illette… nos, a természet nem volt túlságosan kegyes hozzá. Mondhatni, semennyire sem. Így fordulhatott elő, hogy a cápauszonyok megszerzéséhez a legritkább esetben kellett szigonyával kioltania szirti vagy rablócápák életét, mivel azok többnyire maguktól odaadták neki számukra is értékes uszonyaikat, vagy azokat hátrahagyva egyszerűen elmenekültek. Jó pénz, könnyű kereset volt ez, amíg aztán egy szép napon kétes üzelmei miatt be nem zárták az éttermet. Ilyen a karibi térségben csak a legritkább esetben fordulhatott elő, állítólag valamiféle politikai érdekek működtek a háttérben. Ez a helyiek számára legalábbis megmosolyogtató volt.
Santiana fölállt a csónakban, ellenőrizte öv­csatját, amelyre kagylógyűjtő ta­­risz­­nyá­ja volt erő­sítve. A legtöbb gyöngy­ha­lász nagylencsés szemüveget is használt, nehogy a sós víz, illetve a nyomás túlságosan kikezdje a szemét, de neki nem volt szüksége ilyenre. Az ő szeme sok min­den­hez hoz­zászokott már…
Hirtelen elrugaszkodott, és egy fejessel a habokba vetette magát. Jól esett neki a hűs víz, megmámorosodva tempózott egyre lejjebb és lejjebb. Színes, apró halrajok rebbentek szét előtte színüket váltva a mesekék vízben, de ő már a közelgő tengerfeneket kémlelte, ahol a kagylók lapultak a puha, laza homokfenéken. Ideje volt még bőven – talán négy perce is –, hogy zsákmányra leljen. Ügyesen osztotta be levegőjét, és kagylókkal félig rakott erszénnyel, nyugodt tempóban indult vissza a csónak irányába. Hatszor merült még le aznap, és jónak mondható zsákmánnyal ért partot.
Az langymeleg nyáreste már az egyetlen működő, viharvert kocsmában találta. Itt jutott friss információkhoz a többi gyöngyhalásztól, halásztól és persze a helyi söpredéktől. Az ivó egyetlen hölgy­vendégeként szerencsére sosem volt konfliktusa senkivel. Hogy egyedi arcélének köszönhette-e vagy csupán kisugárzásának, nem lehetett tudni. Mindig csak kávét ivott, alkoholt sohasem. Hosszasan böngészte a három vagy több napos csúszással érkező napilapok képeit, betűzgette cikkeit. Legszívesebben a távoli, errefelé ismeretlen országok, világrészek híreit bogarászta.
Régóta elvágyódott innen. Elmenni bárhová, mind­egy hová. Egyszer járt itt egy cirkusz, az igazgató látott benne fantáziát, azonnal szerződtet­te volna, de a lány nem értette pontosan, mi is lenne a dolga. Vagy tán nem is akarta. Főleg úgy nem, hogy tárgyalás közben a társulat állítólagos „szelídített” oroszlánja sörénye gyöngéd vakargatása közben hirtelen megkapta a karját… Elvágyódott innen, új életet akart, nem ilyen nyomorúságosat, nem ilyen kilátástalant. Senkije nem volt itt, senkihez sem tartozott, hozzá sem tartozott senki. Egy időben mellészegődött egy fekete (nem sokkal később fehér) kutya, de aztán az is valahogy odébb állt. Az emberekkel – legalábbis a férfiakkal – pláne nem volt szerencséje. Nem lehetett tudni, hogy érdekes külseje miatt-e, de mindenki messziről kerülte. (Ezek szerint mégiscsak elég csúnya lehetett.) Általában ő sem nagyon kereste senki társaságát, igaz, a kocsma légkörét nagyon is kedvelte. Ott mégiscsak közösségben, emberek közelében lehetett. Be is érte ennyivel. A sok markáns, cserzettarcú, horog lyuggatta pofájú kocsmázó halász és léhűtő közül egyáltalán nem lógott ki. Talán dús keblével tehette volna, de mindig bő ingeket (mindösszesen kettőt) hordott, így azokból alig mutatott meg valamit. Minek is mutogatta volna, hiszen méreteit úgyis mindenki pontosan ismerte. Kellő távolságból ugyan, de azért csodálták érte.
Hosszan kávésbögréjébe nézett, majd magasba emelve falnak csapta, hogy millió darabra tört. Ez ebben a zajos közegben nem keltett különösebb feltűnést, mindenki tette tovább a dolgát: ivott, kártyázott, üvöltött vagy éppen szunyókált. Csak a csapos nyugtázta, hogy egy tétellel kevesebb a mosogatni való. Már amennyire a mosogatást itt komolyan tudták venni.
Santiana lassan fölállt, és elindult az ajtó felé. Fizetnie sosem kellett, a kocsmáros félt volna pénzt kérni tőle, meg aztán azt az egy kávé mínuszt bőven elbírta a üzlet. A lány pedig biztosan rendesen odaadta volna, ami jár, de ezt is meg tudta szokni. Mindent megszokott már, és éppen ebből lett végképp elege.