The First (az első)

2 990 Ft

Műfaj / Kategória:

Rövid leírás

Egy lány, természetfeletti képességekkel.

Három fiú, akik az életüket áldoznák érte, de közülük egy az, amelyik nem tudna élni nélküle.

A veszély közeledik, a szálak bonyolódnak, hogy a végén olyan titokra derüljön fény, amire senki sem számított.

1. fejezet

Kiszállok a Ford pickup terepjáróból, és a házra nézek. Szóval ez lesz a színhelye a szenvedésemnek. A ház kívülről faborítású, nagy ablakokkal, de látszik, hogy nem mostanában épült. Ha jobb kedvem lenne, talán még tetszene is. De nincs. Van egy kis sziklakert, ami alig látszik a gaztól, egy apró kerti tó, amiben nemhogy hal nincs, de víz se. Így most csak gödörnek lehet mondani. Anya kiélheti a kertészkedési mániáját. Csak a fűnyírást ne akarja majd rám testálni. Nem én akartam idejönni.
Tovább vizsgálódok, és elindulok a ház háta mögé. Úgy tűnik, jól sejtettem. Fák, fák és fák. A házunkat erdő veszi körül. Édes Istenem. Kérlek, mondd, hogy kút nincsen. A hideg ráz tőlük. Bár az erdő is megteszi a magáét. Kell nekem horrorfilmeket nézni. Alig öt perce vagyok itt, de a bogarak máris megtalálnak. A homlokomra van írva, hogy szárnyasok ide? Nagy puffogva fogom magam és betrappolok a házba. Anyám azt a néhány dobozt rendezgeti, amiben a legszükségesebb dolgainkat hoztuk magunkkal. Dübögő lépteimre felemeli a fejét, és engem néz.
– Ne duzzogj, Malorie! – szól rám.
– Miért ne? Már megint ott kellett hagynom mindent. Végre beilleszkedtem valamennyire, megszoktam a helyet, kezdtek befogadni, és még pár barátot is szereztem. Erre kirángattok ebből valami mondvacsinált, hülye indokkal. Legalább mondanátok meg az igazat! Nem vagyok már ötéves és nem díjazom, ha hazudnak nekem – mondom szinte egy szuszra és a végére megemelem a hangom. Huhh. Talán kicsit elragadtattam magam.
Anyám nagyot sóhajt, összeszorítja a száját, látom rajta a vívódást. Szeretem a szüleimet. Tényleg. Nagyszerű mind a kettő, leszámítva ezt az állandó költözéses dolgot.
– És miért pont ide? Eddig mindig zsúfolt nagyvárosokba költöztünk. Most meg idehoztatok a semmi közepére. Örülhetek, ha nem gyilkolnak meg az iskolából hazafelé jövet. Sőt, ha valaki megtenné, meg se találnátok. Csak elásna ebben a marha nagy erdőben. Lehet, hogy tőlem lenne szép a rózsaágyásod és még csak nem is tudnál róla!
Most már tényleg messzire mentem. De mentségemre szóljon, eddig tényleg mindig nyüzsgés vett körül. Csak nagyvárosokban éltünk, mint: New York, Los Angeles, Chicago, Miami és még sorolhatnám. Miamit szerettem a legjobban. Azok a napbarnított srácok, hmmm… Ott aztán lehet nyálat csorgatni. Az ember lánya jobban jár, ha partedlit köt a nyakába. De nem, az én szemem többet nem fog jól lakni a látványukkal, mert ide kellett költöznünk Texas állam közepére, a szélben gördülő ördögszekerek otthonába. Amúgy a hivatalos neve a városkának…. ő… na, még ezt sem tudom megjegyezni. Ha eltévedek és a zsaruk megkérdezik, hova vigyenek haza, mit mondjak? Hát izé… tudja… oda, ahol a madár se jár.
– Hogy is hívják ezt a helyet, anya? Van neve egyáltalán? – Ajjaj, le kéne harapnom a nyelvem. Anyám kezd tényleg ideges lenni, ami nagyon nem jó. Azt hiszem, jobb lesz kicsit visszafognom magam, mielőtt porrá égeti ezt a házat és aludhatunk a szabad ég alatt, mint egy nyomi kempingezésen. Veszek egy mély levegőt.
– Sajnálom, anya. Talán kicsit túlzásba estem. Hangyányit neked is le kéne nyugodnod, mert kifehéredett a hajad és száll a köréd gyűlt levegőtől, ráadásul a szemed is zöldre váltott. Nem szeretnék kint aludni, akkor már inkább az a szoba az emeleten.
Mintha transzból ébreszteném, nagyokat pislog és jó párszor mélyen beszívja a levegőt. A haja visszanyeri eredeti, sötétszőke színét és a szeme is újra kék. Én is így nézek ki. Persze csak alapállapotban, mikor nyugodt vagyok. Ilyenkor egymás klónjai vagyunk. Le se tagadhatna, pedig szerintem jó párszor megfordult már a fejében. Sokszor nem bírok magammal.
– Most már nyugodt vagyok – mondja és leül az egyetlen kanapéra a nappaliban. A ház nagyrészt bútorozatlan, kivéve a konyhát, az szépen felszerelt. Éhen már tuti nem halunk. Nem baj, számos más módon végezhetnek velünk.
Még csak ma délelőtt érkeztünk és csupán a legszükségesebb dolgokat hoztuk magunkkal. Fehérnemű, pólók, nadrágok, szoknyák, tisztálkodószerek, ilyesmi. A többit majd futárcég hozza utánunk, de a bútorokat nem. Azt mindig helyben vesszük meg, nem fáradunk vele. Egyelőre csak egy ágyam van a szobámban, de sebaj, majd kicsinosítom.
– San Saba. – He? Miről beszél? – A városka neve San Saba. Jobb lesz, ha megjegyzed, mert innen nem megyünk sehova.
– Legutóbb is ezt mondtad. Aztán mégis otthagytuk Miamit, pedig már voltak barátaim is – motyogom szomorúan. A fenébe. Bárhogy igyekszem, könnybe lábad a szemem. – Ráadásul már elkezdődött a tanév. Én leszek az új lány. Az újnál is újabb – most már szipogtam is. Nyolc éves korom óta nem tettem ilyet.
– Jaj, Malorie, édesem. Nem lesz olyan rossz, mint ahogy most gondolod. Te mindenhol feltalálod magad. Talpraesett vagy, határozott és nem féltelek, mert olyan éles a nyelved, hogy több sebből fog vérezni az, aki gonoszkodni mer veled.
Nagyon jól csinálhatom a szomorú kiskutya nézést, mert egy nagy sóhaj után belekezd.
– Jól van, elmondom. Bár apád lehet, mérges lesz rám – látszott rajta a vívódás, mennyit mondjon el és hogyan. – Muszáj volt eljönnünk, mert újra ránk találtak, de ezt el is mondtuk neked. Hiába voltak ott a Testőrök, nem volt elég. Viszont nem csak erről van szó. Nagyon sokan tűnnek el mostanában a mi fajtánkból és ezért fokozottan oda kell figyelnünk magunkra. Azt hittük, a nagyvárosok biztonságosabbak az emberek száma miatt, de tévedtünk. A nyüzsgés csak minket tett ki nagyobb veszélynek. Hamarabb is rájöhettünk volna, így nem kellett volna átmenned ezen a rengeteg változáson. Ezen már nem tudunk változtatni, sajnálom. Három hónap múlva betöltöd a tizennyolcat és kiteljesedik az erőd. Már most túlszárnyalsz minket és ez még veszélyesebbé teszi a helyzetet. A Vérebek hamarabb szagot fognak, csábítja és vonzza őket a véred illata.
– De itt hogyan védhetnénk meg magunkat? Hiszen itt nincs semmi. Szabad prédák vagyunk a számukra. A többi helyen legalább voltak Testőrök. A Testőrök védik a magamfajtát a Vérebektől, akik csak az erőnket akarják, hogy övék legyen a hatalom, blablabla… mint valami ócska mozifilmben. Az érdekessége a dolognak az, hogy nem ölnének meg. Elzárva tartanának és a véremet csapolnák, ami az erőmet hordozza. De nem a Drakulás, most kiszívom a véredet, bébi módon, hanem mint mondjuk a kórházakban. Csak szívják, amíg a hatalommal rendelkező meg nem hal. Életfogytig tartó rabság. Ehhez nem fűlik a fogam, már a gondolatára kiráz a hideg.
– Itt is vannak Testőrök.
– Itt? – tátva marad a szám a meglepetéstől. Legalább már tudom, mitől bizsereg a tarkóm, mióta itt vagyunk. Azt hittem, csak beképzelem, mert mindig ezt érzem, ha Testőr van a közelben. – Az hogy lehet?
– Az egyik ősrégi család errefelé telepedett le és azóta is itt élnek. Nem véletlenül jöttünk ide. Testőrök több nemzedéke vesz körül minket és veled is ott lesznek majd az iskolában.
Na, erre aztán felkapom a fejem.
– Hogy mi? Jézusom, anya! Így is elég gáz lesz a helyzetem, nem kell, hogy egy rakás pitbull kísérgessen a suli folyosóin. Mit mondanék a többieknek? Ők csak pár ismerős, akik engem védenek, mert csúnya, gonosz teremtmények le akarják csapolni a véremet?
Anya nem bírta tovább kuncogás nélkül. Pedig ezt nem viccnek szántam. Teljesen komolyan mondtam!
– Ők is oda járnak az iskolába, Malorie – mosolyog rám. Imádom a mosolyát, olyankor mindig mintha ragyogna. Sokszor mondtam neki a marhaságaimat, míg előcsaltam a kacagását. – Ugyanarra az évfolyamra jártok.