Utazás a múltba

3 700 Ft

Műfaj / Kategória:

Rövid leírás

Johanna hiába töltötte be nemrég a tizennyolcadik életévét, szülei – heves ellenkezése ellenére – még mindig gyermekként kezelik. A család fekete báránya, aki az elkényeztetett, városi kamaszok életét éli. Ám Hanna élete teljesen megváltozik, amikor édesapja és édesanyja úgy határoz, hogy budapesti lakásukból visszaköltöznek a vidéki kertes házukba, ahol már tíz éve nem jártak. A lány lázad a sorsa ellen, és nem akarja észrevenni azt, hogy csupán egy boldogabb élet ábrándjai azok, amiket maga mögött hagy.
A költözést követően újra meg kell ismerkednie a tájjal, az emberekkel, a régi barátaival, és rá kell döbbennie, hogy nem csak ő, hanem mindenki megváltozott az évek során. Ez leginkább legjobb gyermekkori barátjára igaz, Csabára, aki az évek során gőgös álarcot öltött magára. Hanna kíváncsisága felülkerekedik ellenszenvén, és nyomozásba kezd, hogy kiderítse a rejtélyes múltú srác történetét, amely egy keserédes fordulattal megváltoztatja vélekedését minden ismerőséről.

A tiltott, de annál vágyottabb viszony és a múlt, ami még mindig üldözi Johannát, megmérgezi a boldog pillanatokat. Ha pár pillanatra el is hiszi, hogy végre beilleszkedett és elfogadták, egy titok kirobbanása és egy baleset következtében végül mindenki hátat fordít neki.

1.

Rózsaszín felhők csoportosultak egy kis domb felett az ég alján, jelezve, hogy közeledik az éj. A nap lenyugváshoz készült, a domb mögül pedig éppen csak visszapislákolt pár halovány napsugár. Egy zöld kis falusi rét terült el az égbolt alatt az erdő szomszédságában, amelynek egy távoli pontján gyermeki zsivaj és kacaj harsant fel, amely egyre közelebbről és közelebbről hallatszott. És mikor lassan a zaj már fülsiketítő, három tíz éves forma gyerek tűnt fel a mezőn. Két kislány és egy kisfiú. A srác előre rohant önfeledten, lehagyta játszótársait, akik képtelenek voltak lépést tartani vele.
– Csaba, várj már meg! – ordított az egyik lány.
– Akkor siessél, Hanna!
– Jól van, na, nem vagyok olyan gyors, mint te! – Erre a fiú megtorpant, míg Johanna mellé nem ért.
– Elég legyen, nekem haza kell mennem – szólt a hátuk mögött ballagó másik leányzó.
– Ó, de kár! Eszti, majd holnap találkozunk? – kérdezte Hanna letörten.
– Persze! Sziasztok! – Aztán elrohant. – Ti is menjetek haza, mert az anyukátok mérges lesz.
Csaba és Johanna kettesben maradtak, majd megrántották a vállukat, ahogy mindig. Eszter anyukája foglalkozott a gyermekével, az övék nem vitte túlzásba a gondoskodást.
– Mindig ilyenkor kell hazamennie – szomorkodott Johanna, miközben barátnője távolodó alakját figyelte.
– Akkor… mi is menjünk haza – sóhajtott Csabi.
– Hazakísérsz? A fiú hevesen bólogatni kezdett, jelezve beleegyezését.
Csaknem feketébe váltott már az égbolt, mire megindultak az úton. A nyári alkonyatban tücsökciripelés zengte be a tájat. A gyermekek kéz a kézben sétáltak az úton, és mikor már bent andalogtak a falu főútján, összetalálkoztak egy másik velük egykorú fiúval. A kisfiú fagylaltot dézsmált, sandán mosolygott, miközben odacsattogott hozzájuk.
– Két szerelmes pár mindig együtt jár, egy tányérból esznek, mindig összevesznek! – kántálta a nevetséges gyermekmondókát.
– Menj a francba, Kristóf! – kiáltott rá Johanna a megszokott, heves temperamentumával.
– Csak barátok vagyunk! – szólt közbe Csaba visszafogottan.
– Kéz a kézben jártok! Ne tagadjátok!
– Nem tagadhatok olyan dolgot, ami nincs is!
– Igen? – És Kristóf a fagyiját egyetlen mozdulattal egy gonosz ábrázat kíséretében Csaba pólójára kente.
– Hogy lehetsz ilyen? – dühödött be Johanna.
– Jó mosást! – hagyta faképnél a párost kárörvendően, rosszmájúan kacagva.
Kristóf, miközben távolodott tőlük, olykor hátra-hátrapillantott, hogy a látványtól ismét elkapja a nevetés. Hanna és Csaba egyedül maradt a fagyi-lenyomatos póló társaságában. Savanyú ábrázatuk szívfacsaró.
– Nem baj, majd az anyukám kimossa – motyogta a fiú beletörődően.
– De akkor is! – puffogott a lány. – Akkor most én kísérlek haza téged!
Lefordultak egy földúton, a táj egyre kietlenebbé vált. Addig sétáltak a csillagok alatt, amíg egy kis házig… sőt egy csöpp viskóig nem értek, amely a falu szélén épült, közel a falu határát jelölő táblához. Itt élt Csaba az édesanyjával. A két gyerek elköszönt egymástól, Csaba pedig elkenődve bevonult a gyér növényzetű, kiszáradt kertbe.
Johanna egy pillanatig még toporgott a poros utcában, aztán mikor a fiú bezárta maga mögött a nyekergő ajtót, lassan kullogva, búbánatosan elindult hazafelé. Pár lépést sem tehetett meg, máris kiabálást hallott. Megtorpant, és visszapillantott a vályogépületre.
– Hogy lehetsz ilyen ügyetlen!? Összekoszolod a ruhád! Gyere közelebb, hagy csapjalak pofon, te haszontalan! Ne húzd magad, te átokfajzat! Mit csináltál a pólóddal? Mi? Gyere vissza! Szerinted kinek van pénze arra, hogy fizesse a te külön kis költségeidet?
Ezektől a szavaktól Csaba megijedt, majd kirohant a házból egyenesen Johannához, aki megrendülve ácsorgott a kerítés előtt. Megszólalni sem tudott, csak állt, miközben figyelte a könnyes arcú fiút.
– Utálom! Úgy gyűlölöm anyát! – nyögte a gyermek, Hanna pedig átölelte…
– Johanna! – ordított valaki a hátuk mögött. – Johanna! Ébresztő! – esett szét az álomkép.
– Mi van má’?! – verték ki az álmot a szememből.
– Fél óra múlva indulunk! – kiáltott újra anya.
– Ha? – Még mindig a számat húzva morogtam a párnába fejelve.
– Ébren vagy már?
– Ja-ja – próbálkoztam a felkeléssel, de minden igyekvésem ellenére folyton visszavágódtam a pihe-puha paplanra.
Valószínűleg csak egy álom lehetett az előbbi, hiszen Pesten tartózkodtunk, nem vidéken. Nevetséges az egész. És tízéves sem vagyok. Nem. Baromság – próbáltam életet rázni magamba, még mindig az álom hatása alatt.
Kitámolyogtam a fürdőszobába, elintéztem a dolgaimat, majd már felöltözve elvánszorogtam a nappaliba:
– Reggelt, mindenkinek! – ásítottam egy orbitálisat.
– Végre felébredtél. A húgod már rég ébren virraszt! – ripakodott rám anya ismét.
– Mert Hellának nem kell utaznia! Ő itt maradhat a bentlakásos iskolában! És ha ez nem lenne elég, Annának sem kell jönnie! – vágtam vissza. Szerintem jogosan.
– Mert ő egyetemre jár, kislányom. Meg már összeköltözött a barátjával, van hol laknia.
– Ennyi erővel én is itt maradhatnék! Olyan, hogy kollégium… – lendítettem fel a hangsúlyt, de a célzás süket fülekre talált. – De nem, én zúzhatok le a pocsolyába! Már tizennyolc éves vagyok, van saját akaratom! Anya! – tiltakoztam.
– De nincs külön lakásod és kereseted! Hányadszor mondjam már, hogy halott ötlet!
– Menjetek a… Hella is, Anna is, te is! Elegem van belőletek! – vágtam be a durcást.
– Szerencséd, hogy apád előreutazott!
– Hú, de nagy szerencse. Ő már ott lehet az Isten háta mögött! Na és ha itt lenne, mit csinálna? Leordítaná a fejem? Azt meg te is meg tudod csinálni! Sőt, te ebben világelső vagy!
– Hogy beszélhetsz így róla! Ott születtél!
– Nem érdekel, de most itt élek!
– Már nem sokáig! Pakolj össze! – Egy makrancos okét a fejéhez vágtam.
Mi már csak ilyen olaszos stílusban nyomtuk.
Mint az orkán, behúztam a szobámba, majd minden cuccomat összepakoltam. Három táska sem volt elég! Ha tehettem volna, az egész szobát, ahogy volt, levittem volna magammal!
Észre sem vettem nagy felháborodásomban, hogy időközben a húgom már lelépett. Míg meg nem kezdődött a suli, a nénikénknél lakott. A kis szöszi, tizenöt éves gimnazista, kitűnő tanuló. A tökéletes gyermek. De felróható neki, hogy undorító ízlése van! Szoknyában járkál állandóan, és nyálas popot hallgat. De ez sosem számít, mindenki szereti, és ő is szeret mindenkit. A húgom már csak ilyen, és ha utálom is néha, akkor is szeretem, éppen úgy, mint mindenki a földkerekén. Ám a jelenlegi helyzetben ez sem derített jó kedvre, mert ő legalább itt maradhatott. Nekem meg lapos pofabeállással kellett bőröndbe suvasztanom ez egész eddigi életemet.
Mikor kész lettem, kihurcolkodtam:
– Megfelel? – vágtam le az előszobába a hatalmas kofferjeimet. Ő bólintott. – Köszönöm. De ugye nem gondolod, hogy ezt az egészet én pakolom be a kocsi csomagtartójába?
– Ezt én mondhatnám!
– Akkor itt maradok – ültem nyűgösen az egyik bőröndre.
– Ne hepciáskodj, irány, pakold be a holmid az autóba!
– Igen is, őrmester! – szívtam a fogam, majd kicipeltem a csomagjaimat az ajtó elé.
Most hurcolhatom le a földszintre a többmázsás táskákat! – morogtam. Szerencse, hogy anya nem akarta eladni a budapesti lakásunkat. Nem akartam életem végéig vidéken élni!
Leértünk a ház elé.
Morcosan jóanyámra néztem: hát igen, egy kiállhatatlan banya, meg tök önfejű. Reméltem, miközben szült, jól megkínoztam!
Ügyvédnek tanult, de csak titkárnőként dolgozott. Talán emiatt volt ennyire elviselhetetlen, meg talán azért, mert alig evett, hogy tartani tudja az alakját. Nem beszélve arról a festett barna hajról szőke melírral! Elképzelni sem tudom, hova tette a szemét, mikor két napja elment a fodrászhoz! Biztos úgy gondolta, hogy többet úgysem lesz rá lehetősége!
– Elmehetek indulás előtt Petrához elköszönni? – vetettem oda hidegen.
– Ezek után még el akarsz menni a barátnődhöz elköszönni?
– Igen. De csak a suli elé, ott fog várni – állítottam kész tények elé.
Könyörögni azt nem fogok, így is beleegyezik – szuggeráltam dacos tekintetemmel. Tartozott nekem! Mert nem tudta megvárni, amíg leérettségizek! Ehelyett járhattam az utolsó középiskolai évet vidéken. Szemétség.
Egy öt perces kocsiút következett, és máris a gimi előtt landoltunk. Petra ott várt… meg Tünde is – Petra egyik barátnője, akit én ki nem állhattam.
Mekkora csalódás! Jó búcsúzkodást, itt van Tündi-bündi! Plusz még egy jó emlék a pestiekről.
Petra barátnőm egy jó fej rocker csajszi volt világéletében, állandóan együtt lógtunk, sőt mi több, minden balhéban együtt vettünk részt! Tökéletesen egyformákra kupált minket az élet, csak ő egy kicsit pletykásabbra sikerült, és jobban elviselte az idióta embereket (lásd Tündike). Róla csak annyit, hogy egy „esze-semmi fogd meg jól a popóm” típusú szőke plázacica, aki télen is miniszoknyában járkál.
Most kell kiszitkozódnom magam, míg ki nem szállok, mert megverem. Meg én! – vettem egy nagy levegőt, majd kikecmeregtem a kocsiból:
– Szia, Petra. Ez meg mit keres itt? – kulcsoltam össze a karjaim, arcomra kirakat mosoly rajzolódott.
– Tünde? Ő is el akart búcsúzni – szeppent meg a barátnőm.
– Tünde? – kérdeztem vissza ironikusan. – Képzelem! Kímélj meg tőle.
– Jó, hát akkor elmegyek. – Így Tünde, a kis álszent.
– Köszönöm! Nem fogsz hiányozni – hajtottam fejet színpadiasan.
– Hogy lehetsz ilyen bunkó? – hurrogott Petra elhűlve, majd a tüntetőleg arrébb vonuló lány után nézett.
– Bocs, de kajakra kitépném a haját, ha nem lennél itt.
– Azért sajnálom, hogy elköltözöl. – Mint ahogy én is. – Sok szerencsét a tahókhoz. – Megöleltük egymást hosszan, puszi-puszi, aztán húznom kellett. – Majd hívj!
– Úgy lesz… – suttogtam, végül visszaültem a kocsi hátsó ülésére, mert anyám már türelmetlenül dobolt a kormányon.
Minden kezdet nehéz, de arról sosem beszélnek, hogy a befejezés sokkal fájdalmasabb tud lenni. És mindezt egy tizennyolc éves lány szájából… Uh – méláztam el, miközben bágyadtan integettem Petrának, majd kellemes búcsú „emlékként” Tündinek szépen bemutattam. Ha neki nem is, de nekem irtózatosan jólesett.
De ki vagyok én, hogy ennyit nyavalyogjak egy költözés miatt? Hát, Szentmiklósy Johanna, bár ne ez lennék! Mert a nevemet rühelltem, ezért csak Jo-nak (Dzsónak) vagy Hannának hívtak, akik ismertek. Akik nem, ezt nem tudták, és rögtön egy rossz ponttal kezdték nálam az ismerkedést, mert tuti, hogy Johannának szólítottak. Fekete haj, fehér bőr, kékeszöld szem, hosszúkás arc, nem feltűnő alak, szóval ez voltam én: a szerencsétlen újdonsült falulakó, akinek már csak azt kellett kitalálnia, hogyan töltse ezt a két és fél órát az autó hátsó ülésén. Ez sem volt valami fejedelmi szállás, hisz’ egy régi roncs az autó maga is. De mivel egyedül fészkelődhettem hátul, kényelmesen folytathattam az alvást.