Webshop

Várady Lajos

1 590 Ft

Műfaj / Kategória:

Rövid leírás

Várady Lajos egyike azon katonatiszteknek, akik az első világháború utáni káoszban elvesztették múltjukat és új életet kell kezdeniük egy ismeretlen helyen, egyedül, a nagyvilágban. Lajos élete éppen akkor vesz szerencsés fordulatot, mikor már minden reményt feladott. Fortuna kegyeltje lesz és az egyik napról másikra való túlélésből hirtelen fölemelkedik, fényes írói karriert fut be, de nem tud a legnagyobbak panteonjába bekerülni. Fölkarol egy ifjú tehetséget, akinek ezzel szemben bérelt helye lehetne ott, de korántsem tehet szert mentorához hasonló népszerűségre. Hogy melyik a fontosabb? Ezt eldönti egy viadal kettejük között, amelyet azonban baljós körülmények öveznek, és tragikus véghez vezet.

Sűrű köd

Októberi, pirkadat előtti idő volt, a Nap még egyébként sem szándékozott kibújni takarója alól, hát sűrű ködfátyolt engedett maga elé, tovább rövidítve ezzel az évszaknak megfelelően egyébként is egyre rövidülő munkanapját. Ennek a ködnek és a kora reggeli, ráadásul csípős időnek köszönhetően üresen kongtak Budapest utcái. Alig néhány lovaskocsi vágtatott végig a Körúton. Az üzletek is még sötétek voltak, csak a pékségekben tevékenykedtek a szorgos pékek. A vasútállomásokon ezrek éltek vagonokban. Érződött a város álmosságában és lesújtottságában még a vesztes háború és a trianoni békeszerződés nyomora.
Egy volt ezek közül az ezrek közül Várady Lajos is. Magas, erős fickó, barna szénakazallal a feje tetején és barna szemekkel megáldva. Az arca simára borotválva, vagyis valamikor olyan volt, mostanában inkább két-háromnapos borosta szokta azt fedni. Csak ilyen időközönként adódott lehetősége és kedve simára borotválni az arcát.
Lajos egész éjjel álmatlanul feküdt, töprengett. Mikor már nem bírta tovább gondolatainak és vívódásainak súlyos nyomását, sétára indult. A többi, hozzá hasonló nyomorult vagonlakó persze aludt. Ahogy Lajos kóborolt köztük, és próbált kivergődni a Nyugati pályaudvarról, megzavart egy-két embert álmában, akik csendes káromkodással tudatták rosszallásukat: minek kóborol valaki az éjszaka közepén? De Lajos csak ment, mert nem tudott aludni és nem is igazán akart. Inkább sétálgatott, sétálgatott. Közben elővette a rongyos katonakabátja zsebéből ütött-kopott pipáját. Ismét belenyúlt a zubbony nyílásába, talált még benne egy kevés dohányt, megtömte vele. Nagy nehezen, vacak gyufájával meggyújtotta, sűrűn szívni kezdte a keserű, torkot kaparó füstöt. Utálta ezt az ízt és utálta, hogy nem létező keresetét is erre költi, de megszokás volt, nem tudta abbahagyni, és ami azt illeti, nem is akarta. Számára oly kedves nagyapai öröksége volt a pipa, és úgy rémlett neki, hogy mindig a szájában volt ez a dohányzó eszköz. Talán még a régi családi ház portréján is ezzel volt megfestve a szép emlékezetű öregember.
Sokat sétált Lajos, pipájához újabb adag dohányt kellett keressen zsebeiben. A Nap kezdett előbújni a takarója alól és a még nagyon álmos sugarak próbálkoztak beteríteni a keserű kedvű várost. Elsétált egészen a Lánchídig, rá is ment, senki nem volt rajta. Legalábbis Lajos úgy vélte, hogy egy lélek sem tartózkodik ott rajta kívül. Hát még egy utolsót szívott a már leégett és a kezdetinél is keserűbb ízű füstből, a már-már elszenesedett dohányt kikaparta a pipából, a dohányzó eszközt visszatette kabátja zsebébe, ahonnan korábban elővette és átmászott a korláton. Mély levegőt vett és arra gondolt, hogy igaz, hogy ő egy rongy ember, de nála nagyobb alakok is tettek hasonlóképpen. Talán a Jóisten neki is megbocsátja az öngyilkosságot, hiszen nincs már keresnivalója földi porhüvelyében. Ekkor valaki rákiáltott:
– Állj! Ne tedd!
Lajos megijedt és egyik kezével erősen belekapaszkodott a korlátba, másikkal megragadta a bocskai sapkáját. Letekintett a hűs vizű folyamra, végigpörgött előtte az élete és arra gondolt, talán mégsem akar meghalni, hiszen még a sokat megélt csákóját sem engedte a Dunába zuhanni.
– Maga meg kicsoda? Azt hittem, magam vagyok itt.
– Hát azt csak hiszi, tiszturam.
– Ki maga és mit gondol? Éppen meg akartam egy fölösleges élettől szabadítani a Földet. Annyi nyomorult sors van ebben az országban, minek még az enyém is?!
– Ne bolondozzon már, tiszturam! Pokolba akar jutni? – kérdezte az idegen, aki föl se nézett már, ült a híd szélén, bámulta a Dunát, ölében volt a kis jegyzetfüzete, kezében a ceruzája, amelyet ujjaival táncoltatott.
– Az én életem már így is maga a pokol – sóhajtott Lajos.
– Ne sajnáltassa magát! – reagált erre lekezelően az ismeretlen különc. – Hány meg hány élet és sors az a mai időkben?
Lajos erre elgondolkodott. Hiszen így van ez. Hány másik ember lakhat rajta kívül vagonokban? Hány másik ember gyászolja régi életét? Leült az ismeretlen férfi mellé, egy ideig némán ültek egymás mellett, majd az idegen törte meg a csöndet.
– Keszeg Ferenc a böcsületes nevem, tiszturam – nyújtotta kezét Lajosnak, aki erősen belecsapott, megrázta az öreg érdes tenyerét és alaposan megbámulta a fickót. Hozzá hasonlóan kopott ruhában járt, bár a vékony férfin civil öltözet volt. Elnézve az arcát és deresedő haját, amennyit látni lehetett a kalap alatt, olyan ötven esztendő nyomhatta az ismeretlen vállát, szemei színe már megállapíthatatlanná változott. Kék volt-e anno vagy barna? Ki tudja, csak azt lehet látni, hogy lelkének tükrében megkeseredettség látszott.
– Várady Lajos – felelt rá némi mélázás után –, és ne hívjon tiszturamnak, mert nem vagyok én már százados úr. Azzal már leszámoltam, leszereltem. Nem magamfajtának való élet ez többé, de hiszen nem is kellettem volna én, szánalmas vagonlakó, senkinek.
– Értem, fiam, értem. No de, tiszturam, hát nekem már csak azért is ez marad. Nem kérdem, mi bánata van, csak azt látom, hogy van és ráadásnak még nagy is. Szerelmi-e vagy meghalt az édesanyja? Mit tudhatnám és nem dolgom az különben sem. Én csupán egy lehetőséget ajánlok – magyarázta Ferenc, miközben föl sem nézett, csak rajzolgatott az előtte lévő jegyzetfüzetbe. – Először adja ide a pipáját. Rettentő büdös volt az a dohány, amit az előbb ide kiszórt, hadd töltsem meg. Köszönöm, így ni. Ezt gyújtsa meg és szívja el! Elmondom addig az ajánlatomat, mire ez leég, válaszoljon a kínált lehetőségre.
Lajos bólintott és elővette a gyufáját.
– Szóval, tiszturam, az élet nem móka és kacagás, nem lehet csak úgy véget vetni neki. Ha jól vettem ki a szavaiból, vagonlakó, ha le akart ugrani, talán senkije nincs. Jöjjön velem! Ha van bármi holmija, hagyja el, kap tőlem ruhát, élelmet és ideiglenesen szállást is. Segítek, ahogy tudok, keresünk munkát. Ha jó katonatiszt volt, könnyen akad valami, engedelmes és jól dolgozik az ilyesféle. Valamit biztosan lelünk. A bánatára meg azt tudom mondani, hogy nézze meg, mi van a kezembe. Nekem is van épp elég bajom, én kiírom magamból. Ígérje meg, hogy leírja lelkének minden terhét, ha velem jön és én ígérem, jobb lesz az élete. Megnyugszik, újrakezdhet mindent. A férfi befejezte a monológját, majd némán ücsörögtek egymás mellett, amíg Lajos elszívta a dohányt. Jó minőségű volt, már majdnem ízlett Lajosnak és oly mohón pöfékelte a kövér füstkarikákat, hogy nem kellett annak leégésére sokat várni, ez idő alatt pedig az ismeretlen ember szavain töprengett. Mikor a dohány kezdett elszenesedni, Ferenc fölkelt, leporolta hosszú kabátjának hátulját, majd Lajoshoz szólt.

Leírás

Várady Lajos egyike azon katonatiszteknek, akik az első világháború utáni káoszban elvesztették múltjukat és új életet kell kezdeniük egy ismeretlen helyen, egyedül, a nagyvilágban. Lajos élete éppen akkor vesz szerencsés fordulatot, mikor már minden reményt feladott. Fortuna kegyeltje lesz és az egyik napról másikra való túlélésből hirtelen fölemelkedik, fényes írói karriert fut be, de nem tud a legnagyobbak panteonjába bekerülni. Fölkarol egy ifjú tehetséget, akinek ezzel szemben bérelt helye lehetne ott, de korántsem tehet szert mentorához hasonló népszerűségre. Hogy melyik a fontosabb? Ezt eldönti egy viadal kettejük között, amelyet azonban baljós körülmények öveznek, és tragikus véghez vezet.

További információk

ISBN

9786155665431