– Köszönöm, hogy eljött.
– Én köszönöm, hogy meghallgat Mr. Campbell.
– Ez a dolgom. Kérem, foglaljon helyet!
Edwin leült, haját oldalra simította, és körbenézett a teremben, majd szemügyre vette a szemben ülő orvost. Kopasz volt, a hatvanas éveinek vége felé járhatott, szemüveget hordott, hosszú fehér köpeny volt rajta. Dr. Campbell már az első pillanattól kezdve barátságosan viselkedett, látható volt rajta a lelkesedés az ügyet illetően.
– Mielőtt belekezdenénk, rögzítenem kell az adatait a számítógépbe, ha nem bánja.
– Természetesen nem.
Rövid csend következett. A fehér köpenyes néhány mondatot gépelt be a billentyűzeten.
– Neve?
– Edwin McCarty.
– Született?
– 1981. 03. 16.
– Születési helye?
– St. Louis, Missouri.
– Édesanyja neve?
– Helena Crawford.
– Egy igazolványt kérhetek, Mr. McCarty?
Gyorsan a kabátja belső zsebébe nyúlt és a pénztárcájából kivette a jogosítványát.
– Köszönöm. Tudja, a regisztrációra mindenképp szükség van – mondta mosolyogva.
Bepötyögte a számokat is.
– Régóta foglalkozik ilyen ügyekkel? – kérdezte McCarty.
– Lassan negyven éve.
– És sok emberrel történik ilyesmi?
Egy pillanatra megállt a keze a billentyűzet felett.
– Tudja, én a praxis mellett kutatómunkát is végeztem. Rengeteg embert felkerestünk, akikkel hasonló dolog történhetett, és egy interjú keretében feljegyeztük az élményeiket, aztán a hasonlóságokat összegyűjtöttük, és készítettünk belőlük egy tanulmányt. A feljegyzett esetek száma egyre több, és ezek mind megerősítések számunkra az élmények hasonlóságát tekintve. Rendkívül kíváncsi vagyok a beszámolójára.
Egy pillanatra újra a számítógép képernyőjére nézett, megnyomott néhány billentyűt és elővett egy diktafont az asztalfiókból.
– Nem bánja, ha felveszem a beszélgetésünket?
– Önszántamból vagyok itt Dr. Campbell, és egyáltalán nem bánom.
Megnyomott egy gombot a készüléken.
– Kérem, mondja el az egészet az elejétől kezdve.
Edwin egy pillanatig a falat nézte, majd belekezdett a történetbe.
– Három hónapja történt. Március huszonhetedike volt, kellemes idő, és én szokásomhoz híven biciklivel indultam munkába. Tudja, Claytonban lakom, St. Louis egy kis városnegyedében, és mivel nincs külön bicikliút, a járdán, a Forest Park szélén a Lindell Boulvardon szoktam végigbiciklizni. Aznap nagyon siettem, mert késésben voltam, ráadásul egy tárgyalásom volt kilenc órától. Egy 3D-s termékek kivételezésével foglalkozó cégnél dolgozom. Gyorsan tekertem, ezúttal az autóút szélén, de ezzel nem is volt probléma. A Lindell Boulvard néhány száz méter után a Forest Park Parkwaybe torkollik, ami egy hatsávos, forgalmas út. Mielőtt a kereszteződéshez érkeztem volna, gyorsan körbenéztem, de mivel sietségem nagyobb volt, mint megfontoltságom, keresztülhajtottam az autóúton, mert éppen nem jött semmi. Ahogy azonban átmentem az út túloldalára, balra akartam kanyarodni, és ott…
Egy pillanatra elakadt a szava.
– Folytassa kérem, Mr. McCarty – mondta megértőn.
– Szóval gyorsan tekertem, és egy autós, amely nagy sebességgel szemből érkezett, hirtelen letért az útról. Nem tudom milyen okból, de a hangokból arra következtettem, hogy egy ütközést akar elkerülni, viszont így pontosan engem sodort el, körülbelül ötven mérföld per órával. Egy nagy fékcsikorgásra emlékszem, és arra, hogy hatalmasat estem. Az autós nekicsapódott a kőkorlátnak, én meg a korláton keresztül lezuhantam a vonatsínre, itt ugyanis egy felüljáró van. Hét-nyolc métert zuhantam, és pontosan a fejemre estem.
Dr. Campbell közben egy papírlapra jegyzetelt.
– Ezután mi történt?
– Itt kezdődött az, ami miatt eljöttem önhöz. Egyszer csak emberek sikítására lettem figyelmes, és arra, hogy ijedten a felüljáró korlátjához gyűlnek a helyszínen tartózkodók. Valaki azt ordította, hogy hívják a mentőket azonnal, én meg közben láttam, hogy az autós, aki engem elsodort, erősen beütötte a fejét, és az orrából folyik a vér, de csak akkor ismertem fel, hogy Darrell Wright az, aki általános iskolás osztálytársam volt. Ahogy kiszállt az autóból, szörnyülködve nézett le a sínekre, és azt mondta, vagyis inkább gondolta, hogy még jó, hogy ennyivel megúszta – de ezt saját magára értette, mert én akkor már holtan feküdtem a síneken.
Egy pillanat szünetet tartott. Az orvos éberen figyelt.
– Felismerte ebben az állapotában, hogy ön meghalt?
– Ahogy ezek a dolgok történtek, először még nem. Amikor Darrell a kőkorlátnál állt és nézett lefelé, én magam is letekintettem, és akkor vettem csak észre azt a szerencsétlent, aki összetörte magát a biciklivel, és lezuhant a sínekre. Mély részvétet éreztem, aztán néhány pillanat múlva eszméltem rá, hogy az az én testem. Akkor értettem meg, hogy meghaltam, hogy aki ott a síneken fekszik, az én vagyok.
– Úgy érezte, hogy a tudata a testén kívül van?
– Igen. Először fel sem ismertem a testem.