Invokáció
Valójában nem is elbeszélés, hanem eposz lehetne az a kis elbeszélés, ám ez a műfaj már idejét múlta. Az invokáció ezért nagyon rövid.
Szólok Barabás Tamásról, az újságíróról, aki még érettségije előtt esett át a tűzkeresztségen a Duna melletti lövészárokban, méghozzá két tűz között, mint munkaszolgálatos. Szólok róla, mert elhatározta, hogy ha életben marad, mindent meg fog tenni, hogy a gyilkos események ne következzenek be újra, és valóban teljesítette a fogadalmát, elsősorban írásaival, egészen elhunytáig. Épp olyan bátran viselkedett kikötözve, félig felakasztva 1944-ben a komáromi vár egyik udvarán, mint 1957-ben, amikor bilincsbe verve állt a bíróság előtt, amely 1956-os írásaiért vonta felelősségre. Későbben sem habozott tollal harcolni elveiért azok ellen, akik az 1930-40-es évek szellemét iparkodnak felújítani. A rendszerváltás után is helyt állt a sajtóban, vagy bíróság előtt az antiszemitizmus elleni harcban és perlekedésben. Színészek és rendezők, újságolvasók és színházlátogatók olvasták színikritikáit évtizedeken keresztül. Olvasói, tisztelői, ismerősei és barátai azonban nem sokat tudtak arról, hogyan élte túl azt a színjátékot, amelyet számára 1944-45-ben rendeztek.
Szólok Dr. Hegedűs Gézáról, a jogászról, tanárról, íróról és mesemondásból szőtt tér-idő utaztatóról. Idézni kell a jó szellemeket, akik erőt adtak neki a meseszövéshez és a rossz szellemeket, akik ellen a meséket mondta nekünk. Mesélt ő Kazinczyról és Adyról a csont és bőr hullajelölteknek a koncentrációs táborban, maga is a végelgyengülés határán. Ilyenkor a hallgatóság körül megszűnt a láger és ameddig a nagy mesélő szusszal bírta, mindenki álomvilágba, meseországba került. Voltunk, akiknek talán ez adott szellemi erőt az életbenmaradáshoz. Gézának nem csekély energiájába került, hogy szóval tartsa a lelket a hallgatóságban, hiszen sem folyadék, sem kalória-utánpótlás nem volt, amellyel saját előadásainak energiaveszteségét pótolhatta volna. Hegedűs doktor menetelés közben is mesélt, amikor a fáradtságot függesztette fel a hallgatókban, és veszélyhelyzetekben, amikor a rettegést csitította. Szókratészként karolta fel a fiatalságot és volt, amikor valóban saját karjával támogatta a kiütéses tífusztól tántorgót, hogy el ne essen, és ne gyilkolják le az útfélen. A jó szellemek megvédték Hegedűs doktort, aki még sok évfolyamot oktatott a Színművészeti Főiskolán és generációknak mesélt a televízióban. Kevesen tudják, hogy első megjelent könyve mellé egy ideig az volt kiírva, hogy „A tragikusan elhunyt szerző posthumus műve”. Neves színészek tanultak tőle, de senki sem tudott arról a nagy, drámai szerepről, amelyet ő maga alakított a munkaszolgálatban, a fronton és végül a koncentrációs táborban.
Találkozunk még azokkal, akik a 101/335. számú munkaszolgálatos század bajtársai közül elpusztultak, vagy életben maradtak és jórészt tanúi voltak a soron következő elbeszélésnek.
Túlélés
Gunskircheni délután, 1945. április
„Állva kell maradni. Mindenáron… Nem szabad elfáradni, ki kell tartani, ha azt is érzed, hogy összecsuklasz, hogy nem megy tovább. Tovább kell állni. Másoknak is megy! Mi is van a többiekkel?” Hirtelen feleszmélsz a magad győzködéséből, hogy nem vagy egyedül. Itt van körülötted még néhány túlélő a néhai munkaszolgálatos századból. „Mi összetartunk. Tomi itt áll mellettem, gyengébb, mint én, csak csont és bőr, de kitart. Géza nem messze egyensúlyoz, ő sem mozdul. Valaha köpcös volt, most sovány, kiállnak az arccsontjai. Mindenkinek óriási feje nőtt errefelé. Nekik is. Magamat szerencsére nem látom. Mindegy, csak maradjunk két lábon. Tegnap is sikerült, ma is sikerülni fog!”
Ilyen az Appel, a sorakozó. A felügyelők és beosztottjaik naponta hatalmas ordítással jelezik a gyülekezési parancsot, néha a nyomaték kedvéért sípolnak, vagy puffantanak egyet a pisztolyukból, ilyenkor csak a levegőbe… Az Appel létszámellenőrzéssel, esetleg névsorolvasással egybekötött rendszeres kínlódás, mert órák hosszat kell a tűző napon, vagy a szélben, esőben álldogálni. Esetleg naponta többször. Létszám! Ki tud innen megszökni, hiszen lassan állni sincsen erőnk, hát még a kúszáshoz, a mászáshoz, a futáshoz. Oszlopban állva nem ajánlatos összeesni a fáradtságtól, mert az kikötéssel, veréssel, rugdalással is végződhet. Amennyiben a felügyelőknek ehhez sincsen kedvük, úgy előveszik a revolverüket. Azután az Appel végén még ráadásul ott az extra munka, mert a tetemeket nekünk kell elvonszolni. Különben is, aki nem tudja megvárni az utasításokat, vagy végighallgatni a bejelentéseket, annak nincsen helye a táborban. Hely persze az összezsúfolt barakkokban sincsen, de így minden halott helyt ad az élőknek, a szó szoros, sőt legszorosabb – éjszakai agyonnyomással fenyegető – értelmében. Miután az Appel – ahogyan német órán tanultuk – szózatot is jelent, meghallgathatjuk a napi leckét. Fellebbezésnek persze nincsen helye, bár az Appel egyik jelentése a fellebbezés. „Jelentem, ha enni és inni kapnánk, akkor kitartóbban tudnánk állni. Így, a végelgyengülés ingadozó határán a mi lábaink is ingadoznak, nem beszélve a szédülésről.” Most már igazán abbahagyhatnák. Ma tovább tart, mint tegnap. Minden nap elhúzzák az időt, vagy csak mi érezzük? Áll az idő. Minden végtelen sokáig tart, főleg a felmentő csapatok érkezése. Sosem érnek ide, pedig már nem lehetnek messze. Nem is tudják, hogy a világon vagyunk, ha tudnák, jobban sietnének. Ezek a senkiháziak csak velünk szemben viselkednek ilyen felsőbbrendűen. Bezzeg az oroszok és az amerikaiak elől futnak. Ellenünk könnyebb hadat viselni, mert fegyvertelenek vagyunk és kiképzést sem kaptunk hozzá.
Még magasan van a nap. Erősen süt, de nemigen izzadunk, mert nincs mit. Ma sem volt délben vízleves, újra elmaradt a leves-ebéd és az ivóvíz, inni pedig nem lehet, mert nincsen hol. Fellebbezésnek azonban nincsen helye. Itt nem létezik „melde gehorsamst”, mint a magyar munkaszolgálatos honvédségi „alázatosan jelentem”. Ott egy ideig még volt eleinte „apellata”, nem úgy, mint itt. „Próbáljunk másra gondolni, az elképzelés, a fantáziálás néha segíthet. Most fogják bejelenteni, hogy ma este vacsora lesz. Itt lesznek kint a kondérok, mögöttük a szakácsokkal és előttük kígyózunk sorban, de mennyien, csak mindenkinek jusson. Én nem akarok lemaradni. Istenem, mi lesz, ha pont előttem elfogy? Legalább Tomi és Géza előttem legyenek, mert tőlük biztosan kapok valamit. Tomival azt a semmit is megosztottuk, amit az idemenetelés alatt kéregettünk. Régen volt, de az a hagymafej most jól jönne. Hagyma. Ma meleg vacsora lesz. Leves, mindegy milyen, és szárított konzervfőzelék, a dörgemüse. Csak már adnák! Gondoljunk Anyura és Zsuzsira, akik már otthon ülnek a vacsoránál, a konyhában. Mit ehetnek? Virslit esznek mustárral és kenyeret. Zsuzsin a kék ruha van és a haja fel van tűzve. Anyu valamit főz, mert jó illata van, talán húsleves. Én is érkezőben vagyok a kórházból, a villamoson állok, és már megint nem találom a jegyemet, pedig biztosan a zsebembe tettem, de ott nincsen.” – „Ne mozogj!” – sziszeg mellettem Géza. „Igaza van, egyenesen állok, amíg bírom, de hol a villamosjegy? Anélkül nem kapok vacsorát!”
(Gunskirchen, 2004. május)