Webshop

Lókötők és hazugok

2 990 Ft

Műfaj / Kategória:

Rövid leírás

Egy elrabolt hercegnő, akitől egy ország jövője függ – és egy zsiványfiú, akitől az elrabolt hercegnő függ.

Johanna az egyik pillanatban a főváros felé tartó postakocsin ül, a másik pillanatban pedig szolgálói holttestén taposva rángatják ki onnan. Timar az egyik pillanatban a haramiák nem túl fényes, de kiszámítható életét éli, a következőben pedig olyan döntés elé állítja a sors, amelyért azt a keveset is el kéne dobnia, amije van. És mert a sors komisz – ha ő nem akarja eldobni, is elveszik tőle. Ahogy Johanna és Timar valós és képzelt üldözőik elől menekülve egyre messzebb jutnak, világossá válik számukra: csak egymásra számíthatnak.

De vajon hogy végződik az út két kiszolgáltatott gyerek számára egy olyan világban, ahol csak az erősnek van szava, és ahol nem lehet tudni, mi igaz és mi hamis?

1. fejezet
A csöndes, álmatag városon egy postakocsi zörgött keresztül. 
A heti delizsánsz volt Heilborg mezővárosból Freienwil fővárosba, mely minden hétfőn pontban hétkor indult a heilborgi posta elől. A menetrend szerint – és ha az időjárás is úgy engedte – négy nap alatt ért Freienwilbe, közben három éjre pihenőt tartva az útba eső Klerleuw-ben, Wieldheinben és Salzbeckben. 
A döngölt úton itt-ott megcsillanó pocsolyákat hagyott az éjszakai zivatar, de a májusi nap máris elkezdte felszárítgatni a földet. A kocsi elé fogott két pej kevélyen dobálta a fejét, úgy parádéztak mintha lakodalmas hintót húznának. Meg is bámulta mindenki a sütödéből hazaigyekvő, szakajtós asszonyoktól a boltjuk előtt sepregető mestereken át a napszámba indulókig. A fogat zöttyent egyet, mert hátsó kereke kátyúba futott, odabenn pedig a tengely felett ülő utas feje előrebukott. Ez történetesen egy kefebajszú katonatiszt volt, hát ennek megfelelően mordult is egyet:
– Te, nem egy zsák kumpért viszel!
A kocsis a bakon behúzta a nyakát, majd kissé megrántotta a kantárt, hogy ne szaladjanak úgy a lovak.
A katona mellett ülő, tizenéves forma kislány a szeme sarkából ismét szemügyre vette útitársát – aranysujtásos zubbonyát, kék posztónadrágját, rézsarkantyús csizmáját. Két nappal azelőtt – amikor először találkozott a futár gyanánt küldött tiszttel – még egy porlepte utazóköpeny, meg egy csákó volt a fején, de azok most a hintó tetején pihentek az egyik kis csomagban. A katona lecsatolt kardja mellette az ülésnek támasztva csörgött halkan, a kocsikerekek kattogására felelgetve.
A tiszt megérezte magán a tekintetét, és ránézett, mire ő megszeppenve szegte le a fejét, és néhány másodpercig csak a kézfejére simuló, finom kesztyűcskét babrálta, mire ismét fel mert pillantani.
Tekintete találkozott a szemben ülő asszonyéval. Az bíztatóan hunyorgott rá.
– Nem kell félni, no – szólt lágy hangon, mire ő megeresztett egy halovány mosolyt. A másik ezen megnyugodva az álla alá nyúlt, meglazította mohazöld kendőjének csomóját, és hátrébb húzta fején az anyagot. Lesimította előbukkanó, fakó barna fürtjeit, majd nagyot fújtatott.
Bizony kezdett meleg lenni.
– Tegye csak ki ke’ azt az ablakot – bökött a katona fejével a fejük feletti üveg fölé. – Csak nem vernek akkora port ide ezek a lovak.
A lány kísérője úgy is tett. A beáramló friss levegőt megérezvén a katona elégedetten hátravetette magát az ülésen.
Egy kis idő múlva Heilborg házai kezdtek eltünedezni mögöttük. A határban kint idegenelték az asszonyok a búzát, kapálták a kukoricát. Kicsit arrébb valami csermely kanyarodott az út mellé, melynek partján mindenféle korú gyerekek játszottak. A libák, amiket őriztek, valamivel távolabb fehérlettek a zöldben. A lány a kocsiban bánatos mosollyal nézte a képet. A szemkápráztató verőfény, a patak vizének csillogása, a pancsolók sikongatásai – úgy érezte, mind-mind csak azért ilyen szépek most, hogy még egyet sajdítsanak az ő szegény szívén.
Felsóhajtott, hátha enyhülne a mellkasát szorító szomorúság, de az talán csak még erősebb lett.
***
Nyolc óra hossza múlva, délután négy órakor a fogat és utasai még mindig ugyanúgy az utat rótták. Körülöttük csak a táj változott, meg az árnyékok nyúltak egyre hosszabbra.
A lány arra ébredt szendergéséből, hogy feje a hintó falának ütődik. Csodálkozva tekintett körbe, és csak ekkor vette észre a lába elé hullott kendőt, amit eddig a feje alá gyűrve tartott. Felvette, összehajtotta, az ölébe fektette, majd két másik utastársára nézett.
Mellette, az ülésen elterülve a katona teljes nyugalommal hortyogott. A kardja valamikor eldőlhetett és az ülés alá csúszhatott, mert most sehol nem látta. Előtte az asszony is félrebillent fejjel szundított, persze lényegesebben kisebb hangerővel, mint a tiszt. A lány elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy eddig mindig csak az asszony vigyázta az ő álmát, ő azét azonban soha. 
Kinézett az ablakon, de csak tarlót látott véges-végig. Fogalma sem volt, merre járhatnak.
Kordult egyet a gyomra, ő pedig vágyakozva gondolt a délre evett kenyérre, túróra meg szalonnára, amit a kocsiban költöttek el. Azon kezdett tűnődni, hogy a kísérője melletti csomagban vajon maradt-e még valami ebédről, de úgy emlékezett, hogy az utolsó morzsáig mindent elpusztítottak.
Felsóhajtott. 
Feje fölül az ablakon át édes szénaillatot hozott be a szél. Néha felrikoltott egy vadmadár, vagy elbődítette magát egy ökör valamely távoli gulyában, de ezen kívül minden csendes volt. 
Johanna visszagyűrte feje alá a kendőt, és lehunyta a szemét.
***
Tudata ködén át beszéd hangjai szűrődtek be. Csukott szemhéján keresztül érzékelte, hogy odakint az ég kárminpirosba fordult, de a villogó fények azt is elmondták neki, hogy valamilyen erdős-lombos vidéken járnak. Késő délután lehetett már, mert az ablakon át beszökő levegő is hűvösebb lett.
Johannában egyszeriben tudatosult, hogy állnak, és néhány másodperc elteltével már szavakat is ki tudott venni a kinti férfibeszédből.
– Eresszetek át! – Ez a kocsisuk volt, reggel megjegyezte magának magas, fiús hangját. Mintha félelem csendült volna benne.
A kocsis mondatára soktorkú, mély nevetés robbant. Lóprüszkölés, szerszámcsörgés.
Johanna agya egyelőre csak annyit értett, hogy valami furcsa.
– No, ke’ nem a vásárba megyen? – Nagyon reszelős, nagyon gunyoros hang kérdezte ezt, ami egyszeriben őt is visszarángatta a valóságba. A mondat a maga egyszerűségében valami ki nem mondott, iszamos fenyegetést hordozott magában. Johanna kinyitotta a szemét, és kipillantott az ablakon.
Néhány lovas állta körül a fogatukat.
Johannának gyorsabban kezdett verni a szíve.
– Miféle vásárba? Hétfő van – értetlenkedett a kocsisuk feszes hangon.
Erre újra röhögés volt a válasz.
– Mer’ mi vásárba megyünk ám. – Az előbbi, reszelős hangot elnyomta az alattuk megugró hintó zörgése. Johanna először a felriadó katona, aztán az asszony vállát szorította meg.
– Megtámadtak…! – csak ennyit tudott mondani, mert a következő pillanatban puska dördült. Elöl a bakról valami tompa puffanással lezuhant, a kocsi pedig egy rándulással megállt. 
– Megmondtam, hogy minékünk ma vásár leszen. – Az érdes hang sokkal közelebbről szólt, majd a következő pillanatban egy sötét emberalak jelent meg az ajtajuk előtt.
Minden pillanatok alatt történt.
A katona kivont kardjával az ajtóhoz ugrott, mire az kivágódott. Lövés dördült, és a tiszt egy nyikkanás nélkül előrebukott. 
Johanna mindent látott, de nem fogta fel. Csak annyit érzett, hogy végtagjai érzéketlenné zsibbadnak, a rémület pedig ijesztően üressé törli agyát. Kísérője mellé ugrott, de a zsivány már félig bent volt a kocsiban, és elkapta a karját. Az asszony haragos kiáltással esett neki a férfi cserzett, bajszos képének, de az a következő pillanatban egy puskacsövet szegezett a szeme közé.
Ismét lövés dördült – dobhártyaszaggató.
Johanna érezte a puskaporszagot, és érezte az arcára fröccsenő, meleg vért. A kedves asszony arca a szeme láttára szakadt félbe.
Soha nem érzett még olyan rémületet, értetlenséget és fájdalmat, mint abban a percben. Torkából állatias, artikulálatlan sikoly szakadt fel, miközben háta mögött a nő teste tompa puffanással zuhant el. A zsivány felvihogott, karjának egyetlen mozdulatával elkapta a derekát, őt pedig kirántotta a kocsiból a földre. Ütni, tépni kezdte az őt szorongatót, mire olyan pofont kapott, hogy másodpercekig csengett tőle a füle. Néhány másodpercig szédelgett, majd ugyanúgy marni kezdte a haramiát. Semmit nem látott, semmit nem hallott, semmit nem érzett, csak a mérhetetlen fájdalmat – és valahol mély-haloványan a szégyent, mert jól tudta, milyen szánalmas is lehet ő most ebben a pillanatban. 
A haramia keze ismét ütésre emelkedett.
– A hercegnőt nem bántod! – bődült fel mögöttük egy másik útonálló. Johanna és a fogvatartója felpillantottak a lóháton ülő, kakastollas kalapos zsiványra. Puska lógott a válláról, és olyan dölyfösen nézett, ahogy ember csak nézni tud. Ő lehetett a kapitány. 
A lány teljes erejéből hánykolódni kezdett.
– Bántja a fene, de nem lehet bírni vele! Teljesen megvadút! – vihogta a haramia, miközben próbálta jobban magához szorítani.
– Mi vagy te, mi? – sziszegte a zsiványkapitány. – Egy lyánnyal nem bírsz el? – Leugrott a lováról, lehajolt a földön elterülő, néhai kocsishoz, majd elkezdte átkutatni a zsebeit. A néhány másik lóháton ülő zsivány követte a példáját, és megkezdték a postakocsi kifosztását. 
Az ütközet tehát véget ért, csak ők ketten dulakodtak még mindig a kocsi mellett. A férfi arrébb lépett, Johanna lábának pedig végre elegendő hely jutott, hogy belerúgjon – hogy hol, mijét, nem tudta és nem is érdekelte –, mire az meggörnyedt álltában.
– No, te büdös némber, eddig játszottál – kiáltotta, majd egyik kezével úgy megcsavarta a karját, hogy Johanna könnyezni kezdett, szeme előtt pedig csillagok kezdtek táncolni. A következő pillanatban már csak egy fájdalmas ütést érzett a tarkóján, aztán minden elsötétült.

Leírás

Egy elrabolt hercegnő, akitől egy ország jövője függ – és egy zsiványfiú, akitől az elrabolt hercegnő függ.

Johanna az egyik pillanatban a főváros felé tartó postakocsin ül, a másik pillanatban pedig szolgálói holttestén taposva rángatják ki onnan. Timar az egyik pillanatban a haramiák nem túl fényes, de kiszámítható életét éli, a következőben pedig olyan döntés elé állítja a sors, amelyért azt a keveset is el kéne dobnia, amije van. És mert a sors komisz – ha ő nem akarja eldobni, is elveszik tőle. Ahogy Johanna és Timar valós és képzelt üldözőik elől menekülve egyre messzebb jutnak, világossá válik számukra: csak egymásra számíthatnak.

De vajon hogy végződik az út két kiszolgáltatott gyerek számára egy olyan világban, ahol csak az erősnek van szava, és ahol nem lehet tudni, mi igaz és mi hamis?

További információk

ISBN

9786155665653