Ahogy belépek Borbély Zoltán irodájába, azonnal emlékeket oszt meg velem. Egy fotó a barátról, Fülöp Valterről, aki már nincs közöttünk, de a negyvenedik, „meglepetés” születésnapjáról készült fotó mindent elárul. Fontosak voltak egymásnak. Mesélne is róla, de a falon függeszkedő focista fotót sem lehet nem észrevenni. Látszik, hogy ereklyeként kezeli a képet és Zoli be is avat a kincs történetébe. Ez a Reál Madrid ötszörös BEK győztes csapata. Itt van Puskás Ferenc, Öcsi bácsi. A kép a legendás spanyol játékos, Gento búcsúmeccsén készült. Hatalmas kincs. Hát így. És mondja tovább, bár én előre szóltam, egyáltalán nem biztos, hogy mindent tudok a sport- és foci-történelemből és nem is akarok úgy tenni, mintha…
–  A foci „szent” volt nálatok mindig?
–  A foci családi örökség. Apukám a Gyulai SE-ben jobbösszekötőt játszott, akkor még volt ilyen poszt. Ő tanított védeni, anyukám meg aggódott, hogy miért lő ekkorákat ennek a gyereknek.
Hivatalosan tíz évesen kezdtem focizni az Úttörő Stadionban, ahol sok legendás labdarúgó, többek között, Nyilasi Tibor, az ifjabb Bene Ferenc, a kis Törőcsik, vagy Bódi Zoltán is. Erről mindig apukám egyetemi pedellusa (iskolai segéd – szerk.) egy kedves, jópofa, idős bácsi jut eszembe, akit a tanár arra is „használt”, hogy a forgatónyomatékot vele szemléltette az órán, ide-oda ültette, és forgatta, ahogy a kísérlet megkövetelte, ő meg állta a próbát, türelmesen. A hallgatók jókat röhögtek rajta, de egy idő után amikor megkérdezték tőle, hogy Misi bácsi mit csinál, már magabiztosan mondta: „Én és a Professzor úr megyünk előadni!” Na, én erre szoktam azt mondani, hogy Nyilasi Tibivel az a közös bennünk, hogy ugyanabban a klubban játszottunk!
–  Te az a kisgyerek voltál, akivel az apukája tényleg focizott?
–  Abszolút. Apukámmal sokat játszottunk, kapus voltam. Először strandlabdával, utána PVC – direkt nem mondom, hogy műanyag, mert nem az volt – labdával, később bőrlabdával, de apukám olyan erőset lőtt, hogy ha nem mezítláb, hanem tornacipőben játszott, akkor hiába vetődtem, nem tudtam kivédeni. Fontos emlék, az 1978-as argentínai világbajnokság, akkor én hat éves voltam. Néztük a meccseket és közben lestem Gujdár Sanyit, Dino Zoffot, Ramon Quiroga-t, hogy kell vetődni!
–  Most is vetődsz rendszeresen?
–  Az túlzás, hogy rendszeresen… De ehhez van egy jó sztori. Néhány éve az akkor még három éves kisfiamnak egy vasárnap délután meséltem épp arról, hogyan kell vetődni, én hogy tanultam ezt, majd szemléltetésként meg is mutattam neki, ott a Varsányi Irén utcában, a betonon. Olyan ügyesen csináltam, hogy az éppen oda érkező turisták lábai elé sikerült érkeznem, akik nem tudták, mi a baj és kétségbeesetten szedtek össze. Persze a kisfiam nem értett semmit, hiszen éppen előtte magyaráztam, mit nekem beton, milyen jól vetődöm. Látva, ahogy a turisták porolgattak, ápolgattak, kétségbeesett sírással reagált a bemutatómra.
–  Gondolom azóta is gyakorlod.
–  Igen, mert Gellei Imre, korábbi szövetségi kapitány vezetésével ismét működik az öregfiúk válogatott. Ő hívott meg és kért fel, hogy legyek én is kapus abban a csapatban, ahol Détári Döme, Csábi Józsi, Wukovics Laci, Véber Gyuri is játszik és lehet, hogy Gera is csatlakozik rövidesen.
–  Fogadjunk, hogy híres focista szerettél volna lenni?
–  Igen, focikapus. Meg rendőr, bohóc, pszichológus, illetve orvos. De biológiából és fizikából nem voltam annyira jó, ezért az utóbbiakról gyorsan letettem.