Webshop

Amorf mesék ébrenjáróknak

1 600 Ft

Műfaj / Kategória:

Rövid leírás

„…a történet teljes egészében igaz, mert elejétől a végéig én találtam ki.” (Boris Vian)

Milyen nyelven gondolkodnak a babák? Honnan tudod, hogy te is ugyanolyannak látod az alma pirosát? Mit csinálnál, ha a falak és a padló elkezdene hullámozni; a mesefigurás irattartód megszólalna; és az egyik családtagod, akinek az üresen tátongó szemgödreiben végtelen lenne a feketeség, belépne, hogy megkérdezze, kérsz-e még boci sütit? Miért lesz a reményvesztetteknek kerozin vagy éppen ambrózia illatuk?

Amikor nyomja a vállunkat a valóság, megteremtjük a privát mitológiánkat, párhuzamos univerumunkat. Az én átjáróim már annyira elmosódtak, hogy nem tudom, vajon tényleg így történt-e minden. Majd pár év múlva kiderül, hiszen igazságot csak a mennyben szolgáltatnak, a földön pedig – legfeljebb csak – jogot.

1. nap
SZEPTEMBER REGGEL
AZ ÚJ SZILVESZTER ÉJJEL
egy hasadás szalad végig, ki tudja hol: nadrágon, falon, kontinensek között.
a kezemmel mindig végigsimítom a ház repedéseit, mintha egy kérges tenyér életvonalát követném. a lépcsőn a néni, a másodikról, kapaszkodik felfelé, reng a vaskorlát. azt a lila virágos otthonkáját viseli, amit mindig. virágboltom volt, de már úgy fáj a lábam, mondja. felajánlom a karom, de az arca már öregesen sebes, mintha a halál előtt elkezdődne a test bomlása, és tudom, ha hozzámérne, puha és gumiszerű lenne a bőre. nem kell, angyalom, elboldogulok, és szélesre húzódik az arcán a hasadás. szabadkozom még, hiszen ősz van, elnyílnak a lila virágok, de csak arra kíváncsi, mint mindig, hogy milyen nap van. majdnem hátraesem, mert rossz lábbal akartam rálépni a hatodik lépcsőfok ferde repedésére, de meghallom, ahogy bevágódik a bejárati ajtó, és én félek az ismeretlen csoszogásnak köszönni.
otthon almát és sonkát hasogatok egy melegszendvicsre, két körtét baconbe csavarok, a gránátalmából pedig egy pók mászik a kezemre. ha nem figyelek arra, hogy elvágjam az ujjam, talán nem fáj. ha senki sem látja, talán nincs is.
apu szépiában mesélte, ahogy régen üres sörös üvegek tetején táncolt; a jókedvünk habzott, a nevetésünk csilingelt, mint az összeütődött palacknyakak.
de csak hűvösödik, csak a hajnal hasad, a napfény csak lassan és langyosan folyik, csak tejet iszom. gyerekek jártak hátizsákokkal az utcán, de a játszótérre még nem értek le. arra gondoltam, ha magasabb lenne a hangom, biztosan rágyújtanék. csupán az orromat fújtam ki, és hagytam, hogy a szél fordítsa át tejfehér lapokat. hazafelé a járdára lepotyogott szilvákat rugdostam. olyan volt a színük, mint a néni ruhájának. célirányosan beleléptem egy pocsolyába, a zokni rögtön ráragadt a lábujjaimra. nem néztem le. ha senki nem látja, talán nincs is. csak a sámlin ülve vettem észre, hogy rég felhasadt a cipőm talpa.

4. nap
AKIK KÉSVE JÖNNEK
ÉS HALKAN KOPOGNAK
a combomon járta a saját ütemét a nejlonzacskóba rakott paradicsom, miközben ugráltam lefelé a lépcsőházban fokról-fokra, lehetőleg a repedésekre lépve. napok óta ez a tompított pirosság volt az egyetlen szín, amit a foltos aszfalt látott.
van egy kanyar a házunk mellett, amit végigkísér egy fasor. az allé korai lombhullásban szenved, mert minden évben, ahogy véget ér a kék nyár, és a hajnali pára himlőként bepöttyözi az autók tetejét, a tagjai megkezdik a sárgulást, barnulást, vöröslést, és mikor a többi fa a naptárt nézegetve ijedten a koronájához kap, hogy behozzák a lemaradást, ők addigra városi avarral borítják be a járdát. emelt fővel megyek végig ezen a vörös szőnyegen, nekem zörögnek a száraz levelek.
azok az üzletek jutnak eszembe róluk, amik már szeptember végén elkezdik felkészíteni a vásárlókat a karácsonyra. a 3 éve újracsomagolt csokimikulásoktól ments meg, uram, minket.
a felhők ránk szemetelnek, keressük a óvóhelyeket, a pláza előtt cigarettázók összetömörülve egymás szájába fújják vissza a füstöt, mint amikor a víz alatt „lélegeztetnek” valakit. egy pocsolya közepébe lépek, és magamra húzom a csuklyát. úgy érzem magam, mint a lovak, akik szemellenzőt kapnak, én is csak egyenesen tudok menni, de elfog a rettegés, hogy ezt mások is tudják, hiába fordítanám akár csak oldalra is a fejem, csak egy szürke bélést látnék. a csípőmhöz szorítom a táskámat.
nem vagyok ideges, csak nem értem, miért az utolsó pesti bérletem még mindig a könyvjelzőm, és hogyan nem lehet még teljesen elcsépelt az Eiffel-tornyon megkérni valakinek a kezét. a kézműves meggyes sörből már kiment az összes szénsav, és a márványkuglóf csak harmadszorra sül meg. kaparom, rágom a körmöm melletti bőrt, talán kesztyűt kéne hordanom. a könyvtárban egy kislány gerillatámadást indított a lábam ellen valami mondókáskönyvvel, egy kisfiú lehurutusköhögött, eszembe jutottak az eddigi On the Spot-os születéses részek, és hirtelen nem éreztem égető szükségét, hogy majdan hozzájáruljak a fajfenntartáshoz.
ki kéne fúrnom az oldalamat ahhoz, hogy kapjak levegőt.

Leírás

„…a történet teljes egészében igaz, mert elejétől a végéig én találtam ki.” (Boris Vian)

Milyen nyelven gondolkodnak a babák? Honnan tudod, hogy te is ugyanolyannak látod az alma pirosát? Mit csinálnál, ha a falak és a padló elkezdene hullámozni; a mesefigurás irattartód megszólalna; és az egyik családtagod, akinek az üresen tátongó szemgödreiben végtelen lenne a feketeség, belépne, hogy megkérdezze, kérsz-e még boci sütit? Miért lesz a reményvesztetteknek kerozin vagy éppen ambrózia illatuk?

Amikor nyomja a vállunkat a valóság, megteremtjük a privát mitológiánkat, párhuzamos univerumunkat. Az én átjáróim már annyira elmosódtak, hogy nem tudom, vajon tényleg így történt-e minden. Majd pár év múlva kiderül, hiszen igazságot csak a mennyben szolgáltatnak, a földön pedig – legfeljebb csak – jogot.

További információk

ISBN

9786155665196