A bitang
(Tisztelet Charles Bukowskinak)

Elbújva kegyetlenségek elől,
ott álltam, s mintha az Isten
arcon köpött volna,
elsírtam egy kocsmában,
hogy tegnap miként temettem el
magam.

Este a füstös utcákat járva
még a patkány is elmenekült
előlem, mintha én lennék
neki a halál,
mintha tudta volna,
mennyit ér, ha velem
szemben áll.

Kellett egy hely, ahol minden a csend.

Ahol nincsenek papok, se nyüzsgő
hívek, csak én;
ahogy ma élek.

Távol az emberektől
ülve asztalomnál
húzom a strigulát
és visszagondolok,
hogy ameddig a gazság szelte utam,
én hányszor, de hányszor belebuktam.

Aztán leírtam, amit gondolok,
megcsókoltam a tiszta papírom
és odaadtam annak, aki itt ma
magányosabb nálam.

Akitől talán tanulhatnánk mindnyájan.

Leírtam, hogy eltűntem kicsit,
hogy szajhák közt őszinte tudtam lenni.
Megírtam mindent, amit éltem,
majd az utolsó pohár után
a semmibe meredtem,

és vártam egy simítást attól,
ki tud rólam valamit.

A semmibe meredtem,
hogy búgassam megfáradt,
már vénülő örök dalaim…