Webshop

A Kalózkirály fiai

2 990 Ft

Műfaj / Kategória:

Rövid leírás

A lebilincselően izgalmas ifjúsági regény főhőse, Baltazár, tengeri és szárazföldi kalandok sorát éli és harcolja végig. A történet kezdetén Baltazár jaffnai kisiskolás, de iskola helyett csínytevésekbe keveredik. Később azonban komoly kalandok várják, felnőttek harcába csöppen. Idegen népekkel találkozik, eljut sosem látott helyekre, ahonnan másokat is segítve menekülnie kell. Apja, Lorenzo Gonzales, a Tűzbika hajóskapitánya, és édesanyja, a féltő Veronica nemes asszony maguk is a becsületükért, a hazájukért küzdenek az öntelt és hataloméhes don Cristobal, a jaffnai alkirály, illetve a Mór, a hírhedt Kalózkirály ellen. Többször is úgy hiszik, hogy a fiuk elveszett, nem látják többé, de Baltazár mindig tartogat újabb meglepetéseket. A Tűzbika legénységével együtt, a szárazföldi erőkkel összefogva bátran és hűségesen küzd az imádott hajóért, a szeretett városért, a csodált mesteréért. És persze apjáért is, akihez a sok és hosszú távollét ellenére ezer szállal kötődik.

A szerző a történet végére is tartogat meglepetést: olyan családi titokra derül fény, ami segít megérteni, hogy a nagy távolság ellenére mi minden közös bennünk.

Balassa Bence (43) első szépirodalmi könyvét, a Kalózkirály fiait fejezetenként küldte haza kisfiának az afganisztáni rendőri misszióból, ahol szolgált. Folytatása következik!

I.
 Egy hirtelen jött
elhatározás

Baltazár megpördült a levegőben, és arccal az öregasszony zöldséges pultjára esett. Körülötte, alatta lédús, érett paradicsomok, brokkolik és uborkák fröccsentek szerteszét. Mintha egy vízesés mögül, tompán érkezett volna a hang, úgy hallotta maga körül a méltatlankodó ordibálást, de az esés ereje elkábította, pár pillanatra mozdulni sem bírt. A kofák hamar odagyűltek a ribillió zajára, és – mivel megszámlálhatatlan korábbi csínytevése miatt a pimasz, szertelen kiskölyök amúgy is a bögyükben volt – Baltazár tudta, ha nem szedi össze magát rögvest, alapos náspángolásra számíthat. De nem ez a – mégoly baljós – kilátás aggasztotta igazán.
„Kelj fel, kelj már fel, az Isten szerelmére, és uzsgyi, nyomás tovább!” – ordította egy belső hang a fejében, és Baltazár (akit egyébként senki sem hívott így, mivel neve idegenül csengett, és egyébként is képtelenül hosszú volt az itteni népség számára) végre talpra kecmergett, majd fürgén átlendült az összezúzott pult maradványain, és a feldühödött árusokat még éppen kicselezve rohanvást a kikötő felé vette az irányt. Hallotta, érezte, hogy üldözői a nyomában lihegnek, és igaz, ami igaz, joggal akartak mindenáron elégtételt venni rajta. De Balunak – merthogy mindenki csak így szólította – semmi, de semmi kedve sem volt újra verekedni. Amit akart, elérte már, Philippet és Radut, az Óváros rettegett utcagyerekcsapatának vezéreit móresre tanította, ráadásul igen nagy nyilvánosság előtt, így aztán minden oka megvolt az elégedettségre, de egyúttal a menekülésre is… Nem mintha Baltazár félt volna… nem erről volt szó. De nem ám! Ő aztán sohasem ment a szomszédba némi kalandért, kötekedésért, csínytevésért.
Idegennek számított a helyi gyerekek körében, akárcsak a családja, jóllehet tudta, hogy apja fontos, megbecsült munkát végez, ugyanakkor azt is érezte, hogy félnek, tartanak tőle, és ez az érzés valahogy átvetült, átsugározódott az egész családjára, ezért inkább kerülték, mintsem hogy jobban megismerjék. Különösen igaz volt ez a gyerekekre, akik köztudomásúlag igencsak könyörtelen tréfákat űznek egymással, kiváltképp a kívülállókkal, a be nem hódolókkal. Baluval azonban bevásároltak maguknak. Baltazár ugyanis, aki nem ma kezdte az utazgatást a világban, s így nem először volt idegen környezetben, hamar megtanulta megvédeni magát, és súlyt fektetett arra, hogy sérelmeit lehetőség szerint mindig megtorolja. Sosem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy a városbéli utcakölykökkel kiadós összetűzésbe, verekedésbe keveredjen, s ez persze nem volt mindig kockázatmentes vállalkozás. Egyrészt, mivel Balu afféle „magányos farkas” volt, távol állt tőle a csordaszellem, így nem gyűjtött maga köré csapatot, egyáltalán: nem törekedett népszerűségre, míg a Jaffna utcáin csatangoló csibészek hat-nyolc fős brigádokban keresték a bajt.
A másik ok, amiért kevéssé volt okos dolog iskola helyett sűrűn verekedésekbe, különféle balhékba keverednie, az Baltazár tulajdon anyukája volt, személyesen. Veronica asszony csodaszép, de igen kemény, sokat látott, kevés beszédű, s akkor is halk szavú dáma volt. Baltazárnak mindig kellemetlen érzése támadt, amikor az anyja szabta határokat áthágta. Jól tudta, hogy édesanyja nagy, égkék szeme hogyan szór majd villámokat, tulajdonosuk jogos haragjában. Ilyenkor mindig azt kívánta, bárcsak valahol egészen máshol lehetne, messze, nagyon messze attól, amit Veronica csak úgy emlegetett: „ha egyszer normális munkát, biztos megélhetést akarsz, Édes Fiam, és ki akarod vívni az emberek elismerését, akkor…” és így tovább… Miért kell az anyjának folyton olyasmiről papolnia, ami majd, talán ha húsz év múlva lesz aktuális? Miért ne tehetné azt és ahogyan (a maga módján) akar? Az apja, Lorenzo Gonzales de Navajas, a Tűzbika kapitánya, Őfelsége Haditanácsának tagja, a Déli Tengerek tucatnyi szigetének felfedezője persze más tészta volt, de ő csak nagyon ritkán volt otthon, s jóllehet forró gyöngédséggel szerette fiát, az úgynevezett „nevelésből” nem szívesen és csak alkalmanként vette ki a részét. Ezért aztán Balu nem győzött hálásnak lenni.
– Neked könnyű! Sok dolgod nincs a gyerekekkel! – hajtogatta Veronica asszony a férjének, amikor nagy ritkán elfogyott a türelme, és késő esti beszélgetéseik alkalmával kifakadt Lorenzónak – s bizony-bizony sok szempontból igaza is volt. Persze az, hogy a férjének „könnyű”, távolabb nem is állhatott volna az igazságtól.
Egy szó, mint száz, Baltazár édesanyjával, Veronica de Na-vajas asszonnyal, a büszke toszkán származású dámával a legkevésbé volt kifizetődő ujjat húzni. Ki nem állhatta a verekedést, az általa nemes egyszerűséggel „céltalannak” minősített kalandokat, kisebb-nagyobb csínyeket; és véleményét, dörgedelmeit igyekezett is fia tudomására hozni. A legnagyobb bűn azonban, amelyet anyja szerint Baltazár elkövethetett, az iskolakerülés volt. Ebben Veronica nem ismert pardont, és jóllehet a fia szándékosan semmiképp sem akart borsot törni az asszony orra alá, az utóbbi időben egyre többször fordult elő, hogy Nikolausz mester tanodája helyett a jaffnai Óváros valamelyik sikátorában kötött ki, hogy előbb-utóbb bajba keveredjen.
Veronicának egyre több bosszúságot okoztak Baltazár ismétlődő csínytevései, és amikor keze közé kaphatta elsőszülöttjét – akit mindezek ellenére persze mindennél jobban szeretett –, napról napra kevésbé volt vele türelmes vagy éppen visszafogott nevelési elveinek érvényesítésében, így a sorozatos kihágásokat Baltazár legnagyobb sajnálatára alapos nadrágolások, lelki fröccsök és kiabálások követték.
Így aztán érthető, hogy Baltazár Gonzales de Navajas, a majdnem nyolcéves bajkeverő nem a kofák felháborodásától, de még csak nem is a nyomában loholó gyerekhorda ütlegeitől tartott, hanem anyja, Veronica asszony jogos haragjától.
Rohanás közben mindez a másodperc tört része alatt cikázott keresztül a gondolatain. Muszáj elérnie a biztos menedéket jelentő kikötő kapuját, nem harcolhat ekkora túlerővel. Ráadásul, ha továbbra is feltartják, bizonyosan elkésik, aminek éppen ma, beláthatatlan következményei lennének. Különben is… Philippet és Radut alaposan helybenhagyta, Radunak még az alsógatyája is elveszett a Pecsétkészítők utcájának végén, a kis névtelen tér szökőkútjának vizében. Az emlék hatására Balu arcán széles mosoly terült szét; riválisai végre megkapták, ami jár, legalábbis az ő értékrendje szerint bizonyosan.
Végre felért a kikötőhöz vezető kaptató tetejére, innen már látni lehetett a jaffnai Belső-öböl vizén ringatózó vitorlások árbócait. A sikátor lejteni kezdett a part felé, így Baltazár még nagyobb sebességre kapcsolt, hallotta, ahogy üldözői sorban maradnak el mögötte. Egész egyszerűen nem bírták ezt a tempót. Nem csoda. Baltazár annak ellenére, hogy még csak a jövő évben tölti be a nyolcat, igen jó kötésű, erős gyerek volt. Rengeteget dolgozott a Tűzbikán, a fedélzeten és a fedélközben egyaránt, akár egy egész napon át segédkezett a berakodáskor, és alig várta, hogy kihajózzanak, ami sajnos az elmúlt félévben egyre ritkábban történt meg, akkor is csupán rövid utakra. Kérni se kellett, már ugrott is, hogy segítsen apja öreg vitorlamesterének, Juszufnak a kötelekkel, akit egyébként a háta mögött mindenki csak „a Török” gúnynéven emlegetett, persze nem ok nélkül, mert Juszuf Isztambulban született ugyan, de gyakorlatilag a tengeren, egy halász legidősebb fiaként, ahogy ő mondta, két világ között félúton, már semmiképpen sem Európában, de még nem is Ázsiában.
Futás közben megelégedéssel nyugtázta, hogy üldözői elmaradtak mögüle, közben pedig kétségbeesetten igyekezett visszaemlékezni, mennyi lehet az idő. „Biztosan késésben vagyok, hogy az összes falábú fedélzetmester rúgja meg!” – tanakodott magában, amikor bevillant az emlék, hogy a balul sikerült ugrás közben – amikor letarolta a zöldséges pultot a Vásározók utcájában a Belső-öbölbe vezető szerpentin végén – hallotta a Katedrális északi tornyának bronzharangját kongani. Nem sokkal múlhatott tehát dél… Van remény, hogy anyja haragját és kérdéseit kis szerencsével elkerülheti, ha ma időben hazaér. Mert a mai nap nagyon fontos. Nemcsak az anyjának, hanem az egész Gonzales családnak. Ezt Baltazárnak is be kellett látnia. Tudta, gyűlölte, hogy eljön ez a nap, de semmit sem tehetett az idő folyása ellen.
Apja holnap hajnalban kihajózik, s egy hosszú éven át nem jön haza. Őket, a család itthon maradó tagjait, anyját, őt magát és az alig kétéves kishúgát, Milénát pedig várja az unalmas bérház a szárazföldön, s őt a még unalmasabb szenvedés az iskolában. Ráadásul apja, Lorenzo sem lesz ott, hogy hatalmas karjába vegye, jól megdögönyözze, vagy éppen távoli országokról, titokzatos szigetekről és furfangos kalóztámadásokról meséljen az éjsötét jaffnai kikötő vizén ringó Tűzbika hálókajütjében, elalvás előtt. Egyedül lesz, illetve ami még rosszabb, a kis vakarcs is ott totyog majd lerázhatatlanul, és anyja csak rá figyel majd, őt meg – jobb híján – rövid pórázra fogja, hogy a drágalátos kötelezettségeinek, mint iskolába járás, leckeírás, eleget tegyen. Pfúj! Előre is irtózott az egésztől, a tehetetlen düh hullámokban öntötte el a szívét, a bánat szinte fájt a mellkasában, úgyhogy, bár nem tudott róla, futtában kicsordult a könnye, és az öklét csak szorította, szorította, hogy az ujjai belefehéredtek.

Leírás

A lebilincselően izgalmas ifjúsági regény főhőse, Baltazár, tengeri és szárazföldi kalandok sorát éli és harcolja végig. A történet kezdetén Baltazár jaffnai kisiskolás, de iskola helyett csínytevésekbe keveredik. Később azonban komoly kalandok várják, felnőttek harcába csöppen. Idegen népekkel találkozik, eljut sosem látott helyekre, ahonnan másokat is segítve menekülnie kell. Apja, Lorenzo Gonzales, a Tűzbika hajóskapitánya, és édesanyja, a féltő Veronica nemes asszony maguk is a becsületükért, a hazájukért küzdenek az öntelt és hataloméhes don Cristobal, a jaffnai alkirály, illetve a Mór, a hírhedt Kalózkirály ellen. Többször is úgy hiszik, hogy a fiuk elveszett, nem látják többé, de Baltazár mindig tartogat újabb meglepetéseket. A Tűzbika legénységével együtt, a szárazföldi erőkkel összefogva bátran és hűségesen küzd az imádott hajóért, a szeretett városért, a csodált mesteréért. És persze apjáért is, akihez a sok és hosszú távollét ellenére ezer szállal kötődik.

További információk

ISBN

9786158039314